Magyar Menyegző – Filmkritika

Akár az erdélyi Imádlak utálni vagy a folklorisztikus Nász-ajánlat is lehetne a Magyar Menyegző, a legújabb zenés-táncos magyar filmvígjáték. Ízléses módon tiszteleg a népzene és a néptánc, mint időtálló hungarikumok előtt, de műfajilag egy lerágott nyugati dramedyt idéz.

Kétségtelen, hogy a romantikus vígjátékok korát éljük. Magyar felhozatalban a rendszerváltást és az ezredfordulót követő időszakban sem volt belőle hiány, de az utóbbi két év államilag független közönségfilmjei egészen új szintre emelték a műfaj népszerűségét. A több mint egymilliós nézőszámmal büszkélkedő Hogyan tudnék élni nélküled? vagy a rangsorban második Funi mentem 663 ezres megtekintéssel elég bíztatónak tűnhetett a közmédia számára, hogy felismerjék: ebbe a filmzsánerbe érdemes állami pénzt ölni. A Magyar Menyegző bár nem a Nemzeti Filmintézet támogatásával készült, közpénzhez közeli forrásokból szedte össze közel kétmilliárd forintos anyagi alapjait. Mivel szigorúan véve kosztümös filmről van szó, ahol a népi viselet autentikus megjelenése ötvöződik a 80-as évek Erdélyének korabeli jellegzetességeivel, lássuk be, hogy nehéz lett volna teljes önerőből elkészíteni. A statisztéria, a koreográfia, a kellékek és a jelmezek önmagukban kiteszik a film költségeinek háromnegyedét, ami viszont a végeredményt tekintve tényleg kifizetődik, és példaértékű az az alaposság, amivel az átlagember szívéhez igyekeznek közelebb hozni a népi hagyományok szépségeit. Hogy emellé kapunk egy kedves, de unalomig ismételt történetet, az már más kérdés. 

A sztori 1980-ban játszódik. Ismerős alapszitu tárul elénk, melyet nem is olyan rég láthattunk magyar szerelmes filmben: adott egy háromtagú fiúzenekar, akik közül a jóképű, bohém frontember a férfi főszereplő. Péter a zenei karrierjének egyengetése mellett táncosnak is tanul, noha ez az ambíciója nincs igazán megmagyarázva, egyszerűen arra szolgál, hogy a későbbeikben ne legyen számára teljesen ismeretlen a néptánc. Az igazi szenvedélye a zene, azon belül is a hard rock, ezért a zenésztársa, András rábeszéli, hogy vegyenek egy profiknak dukáló basszusgitárt egy amerikai seftestől. Ő azonban pénz helyett egy ritka romániai ikon megszerzését kéri tőlük cserébe. Elindulnak hát a határ túloldalára, ám az odút során András közi Péterrel, hogy kérne még egy apró szívességet a gitárért: az unokatestvére el szeretné hagyni a szülőfaluját, ám ehhez magyar papírokra lenne szüksége, amit csak házasság révén kaphat. Mivel történetesen ő az összekötőjük az ikon megszerzéséhez, a házasságot elvből ellenző Péter kénytelen elvállalni a kényszer-nászt. Persze amikor megismerkedik a gyönyörű, okos és elbűvölő Katával, minden megváltozik, és a kettejük egymás iránti ellenszenve valódi szerelemmé virágzik.

Nagy meglepetés tehát nem várja a nézőt a végkifejletet illetően. Ami előre viszi a sztorit, az sokkal inkább a néphagyományok érzékletes bemutatása a jól felépített jelenetek és az önazonos szereplőkön keresztül. A velük való szimpátiát az is megkönnyíti, hogy olyan színészek játsszák őket, akiktől sem a falusi témakör, sem rájuk osztott karaktertípus nem áll távol.

A Pétert játszó Kovács Tamás már többször bebizonyította, főként a Korhatáros szerelemben, milyen jól állnak neki a mélyérzésű szépfiúk. A Katával való románcát egészen megszépíti, hogy őszinte érdeklődéssel csodálkozik rá egy számára idegen világra, ahol a hagyomány és a tisztelet az úr. A fiú, aki korábban szemrebbenés nélkül benyitott a női zuhanyzókba, most egy olyan környezetben találja magát, ahol férfi és nő nem karolhatják át egymást az utcán, nem ülhetnek egymás mellé nyilvánosan, és mindent az határoz meg, hogy a közösség mit gondol róluk. De ahelyett, hogy ez elriasztaná, alázatosan alkalmazkodik hozzá, és egyre inkább megérti Kata szabadságvágyát.

Kata ezzel szemben sokkal inkább archetípus, akinek legfőbb feladata, hogy a helyi tradíciókat megismertesse Péterrel és a nézőkkel. Az egyéni mélysége kevés alkalommal mutatkozik meg, és ez a szereplő legnagyobb hibája. Látszik és érződik, hogy lehetne benne több, de mégis kiforratlan marad. Ezt egyedül Törőcsik Franciska színészi zsenialitása ellensúlyozza. Ahányszor csak felmerülnek a karakter hiányossági, ő mindig rákontráz azzal, mennyire briliánsan vegyíti a törékenységet, a karakánságot, a női eleganciát és az érzelmi megsebzettséget. Tény, hogy van benne rutinja, hiszen számtalanszor hozta már ezt a típust, de csodálatra méltó, hogy még most is milyen egyedi átéléssel tud belehelyezkedni az ilyen figurákba. Generációjának méltón kivételes tehetsége ő, amire a Magyar Menyegző egy újabb példa.

Nem maradhatnak említés nélkül a fontosabb mellékszereplők sem, mint az Andrást megformáló Kövesi Zsombor, vagy a Kata szüleit alakító Lengyel Ferenc és Györgyi Anna. Kiváló film- és sorozatszínészek mindannyian, akikkel nap mint nap találkozik az ember a képernyőn, így olyan természetességgel játsszák a szerepüket, ami összhatásában egy nagyon kellemes flowt ad a film menetének.

Annál jobban zavaró, hogy a film úgy megy végig a romkomok kötelező elemein, akár a listapontokon: szó szerint egymás után kapjuk meg a klisészerű adok-kapokot a szerelmesek között, az agresszív férfi riválist, akit a mama és a papa a lányuknak szánnak, a forszírozott pillanatokat, amikor a pár kénytelen kettesben időt tölteni és megismerni egymást, a semmiből érkező konfliktust, az extravagáns tetőpontot, ahol a férfinak bizonyítania kell a nő iránti szerelmét, majd a varázsütésre mindent megoldó happy endet. Ez egy bevált formula, lehet szeretni vagy nem szeretni, de valahol mégis a műfaj szerves részét képezik.

Ami a Magyar Menyegzőben egy halvány egyediséget teremt, hogy a jelenetek jól kivitelezett logikával hangolják össze a tánc és a zene funkcióját az eseményekkel. A film lényegesen Kata húgának esküvője köré épül, így azon keresztül nemcsak a népszokások minél részletesebb megismerésére, de a táncmozdulatok és a pörgős talpalávalók indokolt jelenlétére is van lehetőség. Ellentétben egy musicallel, ahol a szereplők érzéseire alapozzák a táncos betétdalok létjogosultságát, a Magyar Menyegző egy jól megírt mellékkörülménnyel ad teret a film fő témájának kibontakozására. Összességében ez teszi emészthetővé és élvezhetővé a filmet.