Layers of Fear 2 – Játékteszt

7 éve született ez a tartalom. Kezeld ennek megfelelően (pl. egyes hivatkozások esetleg már nem működnek).

A Layers Of Fear első része egy elég ikonikus horror játék volt. A történet a mesterművünk elkészítésére épült, és karakterünk elmeállapotának romlásáról. Mindezt egy nagyon atmoszférikus kastélyban élhetjük át tökéletesen illeszkedő hangmunkával megtámogatva. Nem volt túl hosszú játék, de az idejét legalább tartalmasan töltötte ki. A folytatásnak valószínűleg a legnagyobb bélyege az, hogy méltó legyen az első részhez.

Ebben a részben a festészetet a klasszikus filmek világára cseréljük és egy filmszínészt játszunk, aki próbálja megtalálni a karakterét. Ez egyrészt gyerekkori élmények, másrészt berendezett díszletek között zajlik, miközben szereplőnk elméjében egyre jobban összemosódik a valóság és a szerepek, amiket kiosztottak nekünk. Számomra a legjobban tetsző hely a kalóz szett volt, ahol kartonpapír hullámok között kellett egy-egy jelenetet előadni, és mellé szellemileg leépülni. A kezdő pillanatban egy rejtélyes hang annyit mondd számunkra, hogy „játsszuk a szerepünket”, és mi ezt is fogjuk tenni az egész játékidő alatt.

A területek nagyrészt képzeletbeli rendezőnk utasításával járhatók be: kréta vonalak a földön, fabábukkal beállított jelenetek, stb. Ez tényleg olyan érzést kelt, mint egy valós forgatáson történhetne, és ez talán a legerősebb eleme a játéknak. A fények és hangok hatásai folyamatosan éberen tartanak minket, és ugyan előfordulnak benne jumpscarek, azok inkább a játék keltette kellemetlen érzést próbálja fenntartani. Van benne egy szörny, ami elől időnként menekülnünk kell, de valahogy egyáltalán nem mondanám félelmetesnek. Szerencsére nem vitték túlzásba, így néhány „fuss-csukd be az ajtót-fuss tovább” szekción kívül többet nem találkozunk vele.

Rengeteg puzzle vár majd ránk a végigjátszás alatt. Vannak köztük nagyon találékonyak is, mint például amelyik a diavetítőt használja fel arra, hogy egy rejtett ajtót generáljunk. Ezek a fizikai interakciók kicsit fura működése miatt néha nehezebbek, mint kellene. Amint megszoktuk a mozgásokat, ez már kevésbé lesz feltűnő. Különböző témájú feladatokat kapunk, így nem lesz monoton a dolgok megoldása. Gyűjtögetésből sem lesz hiányunk, mert rengeteg ilyen-olyan elszórt dolgot felvehetünk, ami a narratíva része is egyben. Olyan mértékben függ a sztori ezektől a tárgyaktól, hogy szerintem nélkülük önmagában nem is állná meg a helyét a (de lehet csak velem van a gond).

Ki kell mondanom viszont, hogy a játék alatt a cím ellenére nem éreztem „félelmet”. Inkább csak egy furcsa, kellemetlen érzésnek mondanám gyakori „ez mi a franc?” kérdések között. Volt egy-két jumpscare, ami teljesen váratlanul ért és ezért jár a pont a játéknak, de a „félelmetes” részek között egyszerűen annyi idő telik el, hogy az a feszültség, amit gerjeszt teljesen elveszlik a következő jelenetig. A tény, hogy van olyan alkalom, hogy egy fél órán belül legalább 4 különböző helyen át menekülünk elveszi a figyelmünket arról, aminek ijesztőnek kellene lennie. Valahogy nincs mögötte az az erős történeti szál, ami egybe tartaná azt a maszlagot, ami gyakran elénk tárul. Ez az első alkalommal még esetleg ijesztő lehet, de mivel többször is megtörténik, már elveszti a varázsát.

Annyi jó tanácsom van még a játékkal kapcsolatban, hogy mielőtt véleményt mondunk róla, mindenképp várjuk ki a végét. Utólag értékelhetővé válik minden, ami a végigjátszás során nem sok értelmet nyer sajnos.