Mario & Luigi: Partners in Time / Yoshi’s Island DS – Játékteszt

Rápillantottunk, mit csinál két kézikonzol klasszikus megjelenésük után nagyjából egy évtizeddel tévén és gamepadon, voilá!

Nintendóék mindent megtesznek, hogy a vitrual console megjelenésekkel elérhetővé váljanak régóta keresett játékaink, mosolyt csalva aukciós oldalak által módszeresen kiszárított orcánkra, és nem teljesen utolsó sorban támogassák az aranytojás-utánpótlást biztosító franchise-aik legfrissebb epizódjait.

A fent említett két játék ugyan 2006-ban jelent meg DS-re, mégsem tekinthetőek teljesen előzmény nélkülinek, még a műfajlag sem. A Super Mario RPG ötletének felvetését anno a legtöbb Super Nintendo tulajdonos instant szemöldökfelhúzással reagálta le, de a játék végül hatalmas siker lett, így a DS két folytatást is elkönyvelhetett a Partners in Time, illetve a Bowser’s Inside Story személyében.

Egy Mario játék esetében azt gondolnánk, hogy a cukker karakterek és a világ önmagában elviszi a hátán az RPG vonalat, hiszen a flipper verzió is milyen szépen fogyott, pedig az, ugye, egy flipper.

A Partners in Time azonban túlteljesít, meglep, felforgat, utat mutat, nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez a játék nagyon jó!! A történet szerint Barack Hercegnőt elrabolják a rosszindulatú Gombakirályságonkívüliek és a két bajszos szerelő eme feszültség feloldása végett indul neki az ismeretlennek, időutazással, ellenségből barát, barátból ellenség motívumokkal tarkítva, egyszóval klasszikus RPG környezetben!

A játék tökéletesen elegyíti az ügyességi és taktikai motívumokat, ellenfeleinket kiismerni majdnem annyira kulcsfontosságú, mint a jól balanszolt karakterlap. Nehéz lenne nem könyvet írni arról, mennyi csoda rejlik ebben a címben, ezért inkább áttérnék arra, hogy milyen érzés volt otthon játszani vele a kézikonzol után. Nem volt nagyon rossz, sőt.

A kép szép és a játék semmit nem vesztett élvezhetőségéből, tökéleteshez közeli átirat. Ettől még mindig inkább kalandoztam simán gamepadon a tévét be sem kapcsolva, vagyis végeredményben mégiscsak egy kézikonzol játékot kapunk, amit nem viszünk ki a szobából. Szerencsére az RPG nálam inkább jelent otthoni, helyhez kötött játékmódot, szóval kicsit sem zavart a dolog.

A Yoshi’s Island DS értékelése már keményebb dió, hiszen ott a Super Nintendo címből (Super Mario World 2 – Yoshi’s Island) kihozták a maximumot évtizedekre zsibbadt ismétlésekre kárhoztatva a sorozatot, s az átkot csupán a Woolly World törte meg idén.

A virtual console port itt véleményem szerint nem sikerült túl jól. Eleve zavaró, hogy a képernyőbeállítások közül eggyel sem lehet épkézláb módon tévén boldogulni, de a gamepadon is esetlenül mutat a szimulált DS gép s az azon futó játék, szóval ezúton hívnám fel a japán kollégák figyelmét, hogy ez egy rossz, fölösleges, idegesítő megoldás.

A történet és a játékélmény a „nyertes csapaton ne változtass” elv alapján teljesen egyezik a legelső epizódéval, de a biztosítékot ezúttal nálam az irányítás vágta ki teljesen, mivel dínónk a szokásosnál is esetlenebbül repül és az elviselhetőség határán kívül eső mértékben csusszan le a platformokról.

A virtual console kétségkívül végtelen örömforrást nyújthat a retro játékosoknak és a közepesnél gyengédebb dobozfüggőséggel bíró gyűjtőknek, mégis, fogyasztása módjával ajánlott. Az eredeti élményt nehéz megfelelően helyettesíteni.

Értékelés: Mario & Luigi: Partners in Time – 9/10

Értékelés: Yoshi’s Island DS – 6/10