Ground Zero Hero – Játékteszt

Személy szerint mindig is távol álltak tőlem a túlélő zsánerben lévő játékok. A műfaj ismétlődő menetei, a végtelennek tűnő ellenfélhordák és a folyamatos fejlesztési fázisok sokagága ritkán tudnak hosszabb időre lekötni. A Ground Zero Hero azonban már az első percekben képes volt rácáfolni erre az előítéletemre. Rowan Edmondson egyszemélyes projektje ugyanis olyan pimasz humorral és groteszk ötletességgel nyúl a műfaj megszokott elemeihez, hogy nehéz nem kíváncsian belevetni magunkat. Itt ugyanis nem egy rakás fegyvert gyűjtögetünk: mi magunk válunk a pusztító arzenállá. A nukleáris sugárzás pedig gondoskodik róla, hogy ez szó szerint is értendő legyen. A megfelelő mutációkkal extra végtagokat növeszthetünk, lézersugarat lőhetünk a szemünkből, vagy akár egy gigantikus kalapáccsá változtathatjuk a kezünket. Már önmagában ez a koncepció is elég lenne ahhoz, hogy mosolyt csaljon az ember arcára, a játék azonban meglepően ügyesen épít erre egy működőképes játékmenetet is.

A Ground Zero Hero legnagyobb erénye talán éppen az, hogy nem veszi magát túlságosan komolyan. Miközben a képernyőt egyre nagyobb számban lepik el az ellenfelek, a karakterünk fokozatosan egy groteszk mutáns fegyverarzenállá alakul, és egy idő után már szinte természetesnek tűnik, hogy három lábbal rohangálunk, miközben lézersugarakat lövünk a szemünkből. A különféle képességek kombinálása ráadásul kellemesen kiszámíthatatlan eredményekhez vezet. Egy-egy jól sikerült összeállítás után a korábban veszélyesnek tűnő ellenfelek pillanatok alatt hullanak el, ami kifejezetten kielégítő érzés. Persze ennek az ellenkezője is előfordul: ha a játék nem kínálja fel azokat a fejlesztéseket, amelyekre éppen szükségünk lenne, hamar kellemetlen helyzetben találhatjuk magunkat. Ez a véletlenszerűség egyszerre okozhat bosszúságot és teremthet emlékezetes pillanatokat.

A játékmenetet ráadásul a nappalok és éjszakák váltakozása is folyamatosan mozgásban tartja. Nappal még viszonylag magabiztosan járhatjuk a környéket, az este beköszöntével azonban megváltozik a hangulat, és veszélyesebb ellenfelek jelennek meg. Ilyenkor dönthetünk: vállaljuk a kockázatot a nagyobb jutalom reményében, vagy visszahúzódunk valamelyik bunkerbe. Utóbbiak afféle biztonsági szigetként működnek, ahol kipihenhetjük magunkat és valamennyit regenerálódhatunk. Ez egy egyszerű, mégis jól működő megoldás, hiszen folyamatosan arra késztet, hogy mérlegeljük, meddig érdemes feszegetni a határainkat. Néha a kapzsiság kifizetődik, máskor viszont jobb döntés időben visszavonulni.

A fejlődési rendszer szintén könnyen érthető, mégis kellő szabadságot ad ahhoz, hogy minden egyes menetnek legyen saját karaktere. Több pálya vár ránk, amelyek fokozatosan adagolják az új ellenfeleket és kihívásokat, miközben a háttérben egy tartós fejlesztési rendszer gondoskodik arról, hogy a kudarcok se legyenek teljesen hiábavalók. Mégis az adott futam során megszerzett képességek jelentik a siker valódi zálogát. Éppen ezért nincs két teljesen egyforma menet: egy jól sikerült képességkombinációval szinte megállíthatatlanná válhatunk, míg egy szerencsétlenül összeálló fejlesztési sorozat gyorsan véget vethet a kalandnak. Ez a bizonytalanság sokkal izgalmasabbá teszi az újrakezdést, mint azt a műfaj első látásra talán indokolná.

Picit sajnálom, hogy a Ground Zero Hero nem tudja egészen addig fenntartani ezt a lendületet, ameddig szeretnénk. A fő tartalom néhány óra alatt végigjátszható, és bár a pályák végtelen módban is újrajátszhatók, a motiváció érezhetően csökken, miután a tartós fejlesztések teljes rendszerét kimaxoltuk. Ekkor már kevésbé érezzük azt, hogy valami új vár ránk a következő menetben. Nem tragikus hiányosságról van szó, inkább arról az érzésről, amikor egy remekül működő ötletből egyszerűen szeretnénk még egy kicsivel többet kapni. A játék rövidsége ugyanakkor a maga módján előny is lehet: nem húzza a végtelenségig az élményt, és mire igazán ismétlődővé válna, jó eséllyel már el is jutottunk a stáblistáig. Emiatt talán összességében úgy éreztem, hogy a kevesebb néha több itt is jól megmutatkozik. A mai rohanó világban és az ezernyi játék megjelenésénél amúgy sem lenne annyi időm, hogy csakis ezzel a gameszkóval töltsem minden időmet.

A Ground Zero Hero összességében egy kifejezetten kellemes meglepetés. Nem tökéletes, nem is próbál többnek látszani annál, ami, viszont pontosan érti, mitől lehet szórakoztató egy ilyen játék: gyorsan tanulható, látványosan őrült, kellően változatos, és mindenekelőtt van saját személyisége. Én, aki alapvetően nem vagyok a műfaj lelkes rajongója, meglepően jól szórakoztam vele. Talán nem ez lesz az a játék, amelyhez hónapokon keresztül visszatérünk, de néhány önfeledt, mutánsokkal, lézerszemekkel és gigantikus kalapácsöklökkel töltött órára tökéletes választás. És néha pontosan ennyit kell tudnia egy játéknak. Se nem több, se nem kevesebb! Imádtam!