GOBLIIIINS COLLECTION – JÁTÉKTESZT

A kalandjátékok történetének vannak ünnepelt mérföldkövei, amelyek neve azonnal felvillan a műfaj említésekor, és vannak olyan alkotások is, amelyek ugyan soha nem emelkedtek a legnagyobbak közé, mégis maradandó nyomot hagytak azok emlékezetében, akik valaha időt szántak rájuk. A Gobliiins-sorozat kétségkívül az utóbbi kategóriába tartozik. Pierre Gilhodes különös fantáziavilága mindig is saját ösvényen haladt: groteszk humorral, szürreális helyzetekkel, szinte rajzfilmszerű animációkkal és ügyetlen, mégis szerethető goblinhőseivel olyan élményt kínált, amelyhez hasonlót kevés más kalandjáték tudott felmutatni. A PlayStation 5-re megjelent Gobliiins Collection az első öt epizódot foglalja egyetlen csomagba, és ezzel nem csupán egy retró gyűjteményt tesz elérhetővé, hanem egyfajta interaktív időutazást is kínál. A játékos végigkövetheti, miként változott egy sajátos alkotói vízió több mint harminc esztendő alatt, hogyan alakultak át a technikai lehetőségek, és miként maradt változatlan egy olyan kreatív szemlélet, amely mindig inkább a fantázia szabadságára, mintsem a logika szigorára épített.

A sorozat legnagyobb különlegessége ma is abban rejlik, hogy szinte teljesen eltér attól, amit a legtöbben a klasszikus kalandjátékokkal kapcsolatban elképzelnek. Itt nincsenek hosszú párbeszédfák, terjedelmes történetszálak vagy végtelen tárgykombinációk; a hangsúly sokkal inkább az egyetlen képernyőnyi helyszínek gondosan felépített fejtörőin van. A különféle képességekkel rendelkező szereplők összehangolt használata folyamatos kísérletezésre ösztönöz, ugyanakkor gyakran próbára teszi a türelmet is. A játékok logikája sok esetben inkább az abszurd humor törvényeit követi, mint a józan észét, ezért nem ritka, hogy egy-egy sikeres megoldás után a játékos egyszerre érez elégedettséget és értetlenkedést. Éppen ez az, ami a Gobliiins világát olyan egyedivé teszi, ugyanakkor a legnagyobb akadályt is jelenti a modern közönség számára. A korai részek különösen könyörtelenek ebből a szempontból: akadnak olyan feladványok, amelyeknél a továbbjutás inkább a makacs próbálkozásoknak, mintsem a következetes gondolkodásnak köszönhető. A későbbi epizódok ugyan igyekeznek finomítani ezen a szemléleten, de a sorozat egészét mégis áthatja az a régi iskola, amely szerint a kudarc és a hosszú kísérletezés a játék természetes része.

Talán éppen ezért hatott rám különösen erősen ez a gyűjtemény, hiszen gyermekkoromban, leányként számtalan kalandjáték világában vesztettem el az időérzékemet. Akkoriban a műfaj egészen másfajta türelmet követelt a játékostól, mint amit a mai, gyors visszajelzésekre építő alkotások megszokottá tettek. Emlékszem azokra a délutánokra, amikor egyetlen képernyőnyi problémán órákon át töprengtem, jegyzeteket készítettem, vagy egyszerűen csak újra és újra végigpróbáltam minden lehetőséget, mert hittem benne, hogy valahol ott rejtőzik a megoldás. A Gobliiins Collection játékai ezt az érzést idézték fel bennem: azt az időszakot, amikor a kalandjátékok nem siettették a játékost, hanem arra kényszerítették, hogy belehelyezkedjen saját különös logikájukba. Ugyanakkor a gyűjtemény azt is megmutatja, mennyit változott a műfaj azóta. A kontrolleres irányítás többnyire megfelelően működik, de az első részeken még mindig érződik, hogy eredetileg egérrel történő használatra tervezték őket. Előfordulnak pontatlan interakciók, félreérthető helyzetek, amelyek kizökkentik a játékost, míg az újabb epizódok jóval természetesebben alkalmazkodnak a modern hardverekhez és a mai játékosok elvárásaihoz.

Vizuális szempontból a gyűjtemény valóságos fejlődéstörténetként tárul elénk. Az első három rész képpontokból épített világa ma is meglepően karakteres, tele élettel, humorral és olyan animációkkal, amelyek még évtizedek múltán is mosolyt csalnak az ember arcára. A negyedik epizód már a korai háromdimenziós grafika irányába tett kísérletet, amely mára kétségkívül a sorozat leginkább megöregedett fejezetének hat, míg az ötödik rész mintha tudatosan visszatalálna azokhoz az erényekhez, amelyek egykor szerethetővé tették a Gobliiins nevét. A hanganyag hasonlóan időtálló: a furcsa hangutánzó megszólalások, a játékos zenei aláfestések és a bohókás hanghatások ma is szerves részét képezik a sorozat identitásának. Külön öröm, hogy a kiadó nem elégedett meg a játékok egyszerű  és megismételt kiadásával, hanem interjúkkal, galériákkal, archív csomagolásokkal és egyéb extrákkal is gazdagította a csomagot, amely így valóban a videojáték-történelem egy apró, de rendkívül sajátos szeletének megőrzését szolgálja. Bár a részletes útmutatók hiánya érezhető veszteség, a Gobliiins Collection összességében mégis méltó emléket állít egy olyan sorozatnak, amely talán soha nem vált világhírűvé, de kreativitásával, különcségével és játékos fantáziájával máig képes emlékeztetni arra, milyen végtelenül szabad és kiszámíthatatlan tud lenni a kalandjátékok világa.