Dead Cells – Játékteszt

Nagyon nehéz igazán eredeti és addiktív játékot találni manapság. Legalábbis számomra, aki az SNES korszaktól kezdve követi a játékok világát. A nagy címek közül kevés képes újítani és igazán minőségi címekből is évi 4-5 ha akad. Bár tudom, ne legyek mohó, azokkal a címekkel is jól el lehet lenni és való igaz, én sem unatkozom. Néha azonban a független fejlesztők jóvoltából igazán egyedi alkotások is születnek, még ha sokszor látott elemekből is építkeznek. Jelen tesztünk tárgya is ilyen. A részeit már láttuk itt is, ott is, de mégis a zene, a megjelenítés és az egész összessége olyan egyveleget alkot, ami képes órákig rabul ejteni a sokat látott játékost.

NepTum kolléga már írt egy előzetes cikket a Dead Cellsről, s még az early access fázisban így vélekedett róla:

„A játék hangulata és zenéi egyszerűen fenomenálisak, ha egyszer elkapja az embert, nem fogja elengedni. Nagyon addiktív az egész, és mindig előjön a „csak még egy kört” szindróma, és már el is telt 1-2 óra. De ha csak 15-20 perced van, akkor is megéri leülni elé…”

A Dead Cells a mai indie játékok legjobb elemeit szedte össze, szinte hibátlanul. Pergő akció, Metroid féle platformer és dungeon-crawler, a Souls játékok fejlődési mechanikájával. A változatosságról pedig a folyamatosan változó, procedurálisan készült pályák gondoskodnak. Azonban félreértés ne essék, a Dead Cells nem egy olyan játék, ahol azon fogunk versenyezni, ki viszi végig minél kevesebb halál nélkül.

Ugyanis a játék elemi része, hogy elpatkolunk, majd a felfedezett és megszerzett képességeinkkel erősebben térünk vissza, mint korábban bármikor. Minden halál egy új lehetőséggel kecsegtet, új felszereléseket és utakat nyithat meg számunkra. Mindezt a rengeteg felszerelés és képesség, valamint szerteágazó fejlődési rendszer is megfűszerezi, a permanens bónuszokról nem is beszélve.

A felszedhető dolgoktól és a pályáktól, a szörnyek sem maradnak el változatosság terén. Van, ami csak akkor reagál, ha egy szinten tartózkodsz vele, de van olyan is, amit nem is látsz, de már kilóméterekről küldi feléd a véredre szomjazó áldását, de olyan is van, ami közvetlenül nem, csak nagyobb távolságokból tud rád támadni. Egyesével nem nagyon jelentenek kihívást, de tömegesen a képernyőre kerülve már elég kényelmetlen szituációba sodródhatunk. A feladat adott, ki kell ismerni mindenkinek a képességeit és gyengeségeit, majd ezeket figyelembe véve kell felhasználni ellenük.

Mindehhez hozzájön a sok apró dolog, ami a pályán utunkat állhatja. Az ajtókat berúghatjuk, hogy az ellenfeleket elkábítva támadjunk, de akár csendben be is lopakodhatunk rajtuk, hogy lesből ugorjunk a szörnyekre. Ezek mellé jönnek még mérgező felhők, csapdák, tüskék és ami a zsánerbe belefér. Ami külön pluszpont, hogy a készítők olyan szinten figyeltek a design-ra, hogy az ellenfelek és a pálya összes eleme könnyedén felismerhető és elkülöníthető egymástól.

Összességében a Dead Cells iskolapéldája, hogyan kell jólismert elemeket egyedi egésszé gyúrni úgy, hogy a sokat látott játékosokat is leültesse a monitor elé. Switchen és PC-n is tökéletesen fut a játék és ugyanazt a hangulatot hozza magával mind a két platformon. Mint a hasonló alkotásokkal én inkább az előbbi platformon szoktam kiélvezni a játék lehetőségeit, de egy-egy unalmasabb munkaórát is feltud dobni egy 10-15 perces szünet erejéig a játék. A zene fenomenális, nem is lehet megunni a játék alatt és régen láttam ennyire jól kódolt, procedurálisan készített pályákat is.