Besiege – Játékteszt

Így történt, hogy a konzolos megjelenést követően, szabadidőmben akár pár percre, akár órákra, de szinte minden nap leültem egy pici agytornára, ahol mindig saját magam határait kezdtem feszegetni a Besiege nevű „gameszkóban”. No de miről ez a produktum? A recept pofonegyszerű, kapunk rengeteg tárgyat, amelyek a valós fizikának megfelelően működnek, és ezeket egymással összepofozva katapultokat, ágyúkat, faltörő kosokat, és egyéb monumentális gyilkoló masinákat alkothatunk. A cél pedig? Likvidálni az adott pályákon lévő ellenfelek mindegyikét, és lerombolni az utunkba kerülő kastélyokat, őrtornyokat, és minden erődöt, amelyeket az ellenségeink vettek birtokuk alá.

Tesztem írásakor időközben rájöttem, hogy miért tartott számomra ennyi éven át ez az elhatározás, miszerint egy jó ideig nem mertem kipróbálni ezt a művészeti alkotást. Az oka pusztán az volt, hogy nézve a játékosok többségét, annyira ötletes megoldásokkal jöttek elő, annyira látványos harci gépezeteket alkottak, hogy jómagam féltem attól, kevés leszek ehhez az alkotáshoz. De milyen jól döntöttem, hogy végül beadtam a derekam és felbátorodtam a lehetőségen, a konzolos megjelenést követően! Rájöttem ugyanis, hogy a Besiege mind a kezdő „felfedezőknek” mind pedig a „zseniknek” egyaránt más-más szórakozási opciókat nyújt. Gondolok itt arra, hogy a valós fizikai lehetőségeket egy mérnők sokkal másabb kivitelezéssel kombinálja majd össze, hogy véghez vigye ördögi tervét ebben a játékban, míg egy kezdőbb, csak kísérletező leányzó, mint én, a legviccesebb megvalósítások után nyúl majd.

És talán ez adja a Besiege legnagyobb erejét. A szabadság. Nincs limitálva, hogy mit, hogyan és mikor oldj meg. Megkapod a teljes repertoárt a különféle eszközökből, és azt építesz magadnak, amit szeretnél. Legyezőt hoznál létre, amely odacsap az ellenségeidnek, vagy egy hosszú fából épített kerekekkel ellátott kígyót aminek a tetején ágyuk sorakoznak? Ebben a játékban ugyanis nem csak reklámszöveg a csakis a kreativitásod szabhat határt szlogen. Voltak olyan pályák, ahol egy vonalzót meghazudtoló fából készült egyenessel, amelynek az alján természetesen kerekek voltak, hogy azért közlekedni is tudjon, akkora rombolást vittem véghez, hogy még én is meglepődtem a magam háborús tudásán.

A játék egyébként a véres és egyben érdekes középkorba helyez minket, ahol minden lovag egy csíntalan gonosztevő, aki próbálja védeni otthonát és erődjét. Ezek a kis katonák felénk rohannak majd a csatába, fittyet sem hányva, hogy olykor egy monumentális eszközzel rontunk nekik. A hangulatért ezen egységek sikoltozása, rohamozása és mozgásuk kivitelezése gondoskodik. Maga a látványvilága a játéknak pedig teljesen letisztult, átlátható és igazán hangulatos, így minden csatamező valósnak és mégis „játékszerűnek” érződik. Az egyetlen kivetni valóm talán a történet hiányossága volt, de ez, egy ilyen magas szintű játékmenet mellett elenyésző „probléma”, amely mellett személyem simán el tudott repülni, mint egy robbanó töltet, amelyet a harci eszközöm tetejéről esett le, és zúdult bele a köztudatba.