Az ördög prádát visel 2. – Filmkritika

Divatjamúlt klasszikus újracsomagolva vagy korhű tisztelgés egy remekmű előtt?

Kereken húsz évet kellett rá várni, de végre befutott, jobban mondva kifutóra vonult Az ördög prádát visel 2.

Hollywoodban jó ideje nagy trendje van az egyetapos kasszasikerek újragondolásásának, melyet vagy merész remake-ek vagy évtizedekkel megkésett folytatások formájában támasztanak fel. És ha már ez a divat, értelemszerűen nem maradhatott ki az film se, amely konkrétan a divat világának szürreális bemutatásával lett óriási közönségkedvenc. A 2006-os Az ördög prádát visel Lauren Weisberger bestseller regényének filmadaptációja, és azon alkotások közé tartozott, ami bravúros emberségességgel tudott mesélni egy népszerű iparág lelketlen kulisszatitkairól. Meryl Streep, Anne Hathaway, Emily Blunt és Stanley Tucci karrierjük legikonikusabb karaktereit formálták meg a filmben, és bár azelőtt és azután sem szűkölködtek emlékezetes szerepekben, ezek a figurák szinte a védjegyükké váltak.

A film sikerét követően Weisberger írt egy folytatást Revenge Wears Prada: The Devil Returns címmel, amelyből a 20th Century Fox szeretett volna filmet csinálni, de Streep nem volt érdekelt az elkészítésében, míg Hathaway kijelentette, hogy a színésztársai nélkül nem látja értelmét egy második résznek. 2024-ben a Fox új anyavállalata, a Walt Disney Pictures vette elő ismét a projektet, és mind az első rész forgatókönyvírójával, mind az eredeti színészgárdával leszerződtek a részvételhez. A történet végeredményben egy teljesen független alkotás lett Weisberger könyveitől, és ez mindenképpen befolyásolta a film összhatását. Nem mondhatnánk, hogy nagyon elrontotta, de nem is vált a javára. Annyi bizonyos, hogy a fogadtatása megosztotta az eredeti film elhivatott rajongóit.

Nézzük, hol veszi fel a fonalat a második rész! Húsz esztendő telt el, és mint oly sok minden, az újságírás és a divat is drasztikus változásokon ment keresztül. Andrea „Andy” Sachs (Hathaway) megvalósította az álmát, híres újságíró lett belőle. De hiába a siker és a neves kitüntetések, sajnos egyik napról a másikra ő is elveszíti az állását. Aktuális és roppant valid probléma ez a sajtóban dolgozó szakembereknek, amit a film rögtön az első jelenetével elismer. Andy számára a Runway nyújt váratlan mentőövet, az a magazin, ahol anno a pályáját kezdte, és ahol kibírhatatlan főnöke, Miranda Priestly (Streep) pokollá tette az életét. A Runwaynek most szüksége van Andy írói tehetségére, mert PR szempontból rossz passzban vannak, amiből egy felelős vezető szerkesztő tudná kirángatni őket.

Andy vonakodva elfogadja az állást, ám megdöbbenve tapasztalja, hogy új pozíciója és az eltelt évek ellenére a Runway ugyanolyan dinamikák mentén működik, mint egykor. Miranda stílusa szemlátomást mit sem változott, ugyanaz a kíméletlen, rideg hárpia, aki volt. Szakmailag csak a HR osztályról mellérendelt asszisztense, Amari (Simona Ashley) tudja kordában tartani abuzív hozzászólásait, míg a magánéletben gondoskodó férje, Stuart (Kenneth Branagh) ellensúlyozza rigolyás viselkedését. Jobbkeze és legfőbb bizalmasa, Nigel (Tucci) továbbra is pókerarccal szolgálja ki az igényeit, miközben a rá jellemző sótlansággal Andyt is igyekszik újfent bevezetni a helyi szokásokba. A magazin további alkalmazottjai néhány Z-generációs újonc, akik egyfajta saját pozíciós hatalmai rendszert igyekeznek kialakítani egymás között; Andy mindegyikükben vagy egykori önmagára, vagy korábbi kollégáira ismer. És ha már korábbi kollégák, a Runwayt újra összehozza a sors Miranda régi másodasszisztensével, Emilyvel (Blunt), aki most már nagymenő fejes a Dior üzletláncnál, a magazin legfőbb támogatójánál, így a hatalmi harcok ezen a téren is elkezdenek kiélesedni.

A történet követi ugyanazt az ívet, amit az első rész. Andy bizonyítani szeretne, ezért mindent megtesz, hogy lenyűgözze a lenyűgözhetetlen Mirandát: összehozza neki az interjúk „Szent Grálját”, egy visszavonult milliárdosnővel (Lucy Liu) való exkluzív beszélgetést, ami nemcsak a Runway publicitását növeli, de Mirandának is egy hőn áhított előléptetést jelent. Ez már-már egy kissé szokatlan kollegiális barátságot alakítana ki közte és Andy között, de természetesen beüt a krach, és a Runway jövője veszélybe kerül. Innentől még kiélezettebbé válik a helyzet, ami érdekes jelenetekhez és színészileg kihívást jelentő karakterívek feltárulásához vezet. Itt érdemes magukat a színészeket is elemezni, hiszen kétségtelenül tőlük működik ez az egész kapcsolati háló.

Anne Hathaway Andyje több szempontból is kulcsfigurája ennek a műveletnek, mert hát ő szolgál az átlag karrierista nők tükörképéként. Mind a színésznőn, mind a karakteren kiválóan érződik húsz év tapasztalata, tökéletesen kifejez minden szükséges attribútumot, amit az események hatására nézőként éreznünk kell Andyn. Egyszerre törtető és törékeny, egyszerre emberi és karikatúra, valamint egyszerre szentimentális, ugyanakkor nevetséges is. Remekül megtestesíti az olyan, mindannyiunk számára ismerős életérzéseket, hogy az idő múlása ellenére lélekben ugyanazok maradunk, vagy hogy a környezetünk mennyire befolyásolhat minket, és hogy a teljesítményünk mennyire függ egy-egy pozitív vagy negatív visszajelzéstől.

Ezeknek a szituációknak kiváló ellenlábasa, kihívója és próbatevője Streep Mirandája, legalábbis a karakter eltúlzott „rossz főnök” imázsa mindig is ezt hivatott szolgálni. Ő az a főnöktípus, akit az ellenségünknek se kívánnánk, mert mindent egybevetve borzalmas személyiség, még akkor is, ha értjük a kiváltó okokat. Az új rész azonban lényegesen mélyít és ily módon finomít is ezen. Miranda rossz tulajdonságai most már inkább ön-paródiák, egyszerűen nem tudnak eredeti funkciójukban hatni, hisz az idők változtak (pl. már nem dobhatja bűntetlenül az emberek arcába a kabátját, ezért egyedül kell bajlódnia a felakasztásával). Streep ezáltal sokkal több teret kap, hogy Miranda emberi oldalát előcsalogassa, és bár a karakter így veszít a jellegzetességéből, a modern szellemiség jegyében ez jót tesz neki. Ráadásul ez olyan kellemes meglepetésekhez is vezet, minthogy kiderül, Mirandának igenis VAN önreflexiója, képes elismerni a tettei súlyosságát, de vállalja, hogy a szakma nehézsége és a saját jellemhibái ezt eredményezik.

A film számos jelenetben a szereplők személyiségén keresztül (is) reflektál a körülöttünk rohamosan átalakuló világra, és hogy ennek a meggátolásáért, késleltetéséért küzdeni teljesen értelmetlen. Emily Blunt karaktere például ennek az ideológiának egy meglehetősen torz példája lett, olyan viselkedéssel, ami alkalmanként még Miranda „gonoszságán” is túltesz; az alkotók szerencsére észben tartották, hogy a szereplő az első részben alapvetően jószándékú volt, és ebből sikerült jelentős adagot megőrizniük. Stanley Tucci pedig továbbra is az a szerethető „cool uncle” figura, aki pártatlanul menedzsel mindent és mindenkit maga körül. Amiben mélységet kap a karaktere, az a Mirandához fűződő viszonyának mélyülése. Ez az első részben elég csúf befejezést kapott, amit készítők most mintha szándékosan kompenzálni akartak volna.

Sok erénye ellenére, a filmnek vannak zavaró tényezői. Túlságosan támaszkodik például az eredeti négyesére, az új szereplők szinte csak biodíszletek, akik az elmúlt évek változásait érzékeltetik. Ezenkívül, amit nyert az aktualizálással, azt elvesztette a szereplők esszenciájának megőrzésében (utóbbi persze talán nem is akkora hiba, mintsem elkerülhetetlen következmény). A törtenet emellett elég lassan indul be. Noha képes fenntartani az érdeklődést, ez inkább a szereplők interakcióinak köszönhető. Valódi eseményeknek csak a film második felében lehetünk szemtanúi, és sajnos ott is akad egy-két mellékszál (Andy új románca, Emily sekélyes házassága), amik teljesen fölöslegesek.

S hogy a kritikánkat minél „prádásabb” módon zárjuk…

Miranda szavaival élve:

„That’s all.”