Zootropolis 2. – Filmkritika

Vadabb, színesebb és izgalmasabb, mint valaha! A Zootropolis 2. egy állati jó folytatás, aminek az egyetlen problémája, hogy miért kellett rá ilyen sokat várni?

Kevés olyan ígéretes film volt a Disney tervezett animációs projektjei között, mint a 2016-os Zootropolis második része. Az első film világsikert aratott egy állatvilágban játszódó buddy cop vígjátékként, ami amellett, hogy humoros és szívbemarkoló volt, egy komoly társadalomkritikát is megfogalmazott a rasszizmusról. A stúdió számára nyílván nem volt kérdés, hogy ennek a történetnek folytatást kell kapnia, a megvalósítása mégis évekbé telt. Hogy miért? Nos, sok oka lehetett, hiszen volt itt igazgatóváltás, centenáriumi év, a Disney+ megjelenésvél növekvő streaming-igény… valahogy a Zootropolis 2. sosem tűnt aktuálisnak. De figyelembe véve az utóbbi évek sikertelenségét az animációs filmjeikkel, és hogy az évről évre gyarapodó élőszereplős adaptációk kezdték már elrongyolni a Disney-nevet a minőségi filmgyártás terén, ideje volt, hogy visszaszerezzék egykori dicsőségüket. Ez tavaly a Vaiana második részével már sikerült, így a Zootropolis sem maradhatott mellőzve.

Aki látta a film promócióit, az tudja, hogy a legnagyobb újdonság egy barátságos ábrázatú kék vipera, aki nemcsak egy érdekes új szereplő a már ismert nyuszi-róka páros, Judy és Nick mellé, hanem a cselekmény kulcsfigurája is. Zootropolis világában ugyanis eddig kizárólag emlősök éltek, hüllőkről vagy más állatfajokról soha még csak szó sem esett. A történetben központi kérdéssé válik ennek a miértje.

Mindössze néhány héttel az első rész eseményei után vesszük fel a fonalat, amikor Judy és a rendőrré előlépett Nick már hivatalosan is társak. Az együttműködés azonban korántsem olyan könnyű számukra, mint gondolták. Eltérő személyiségük folyamatosan hátráltatja őket a közös munkában, ami bosszantja a környezetüket, de még a terapeutájuk (vagyis a vicc kedvéért „terápiás állatuk”) sem tud segíteni rajtuk. A duó ugyanis szándékosan nem akar tudomást venni a problémáikról, helyette elhatározzák, hogy felgöngyölítenek egy újabb összeesküvést, mert az már úgyis jól megy nekik. Kiderül, hogy Zootropolis határain kívül létezik egy titkos hüllőpopuláció, akiket a város alapítói veszélyesnek véltek és kiszorítottak a területről. Most az egyik hüllő megpróbálja tisztázni a fajtáját, amihez meg kell szereznie egy naplót a burzsuj Hiúzton családtól. Ám az akciója balul sül el, és ennek Judy és Nick issza meg levét: a hatóság és a korrupt politikusok bűnbakot csinálnak belőlük, így menekülni kényszerülnek Zootropolisból. Elkezdődik egy őrült hajsza, amiben már nemcsak a túlélés és az igazság kinyomozása a tét, hanem a barátságuk megmentése is.

Érdemes itt pár szóban méltatni a cselekményvezetést, mert a Disney korábban sok jó alapanyagú filmjét rontotta már el egy-egy rossz szkripttel. A Zootropolis 2. esetében a narratíva annyira kellemesen gördülékeny, hogy sokszor úgy tűnik, mintha nem is egy történeti ívet követne, csak a szereplők tudatos vagy tudattalan döntéseinek következményeit szemléltetné. Ez leginkább a főszereplő párosra igaz. Az ő kapcsolati dinamikájuk befolyásolja a legtöbb eseményt, amik önmagukban elég sűrűek, hogy a többi sztorielem csak másodlagosnak érződjön. A fő rejtélyszál például most kifejezetten lapos lett, akárcsak a rejtett gonosztevő kiléte és motivációja. Valójában mindegyik csak mellékkörülményként szolgál az igazi konfliktushoz, ami a Judy és Nick között megoldásra váró diszfunkció. 

A film megmutatja, milyen nehéz még a legszeretetteljesebb kapcsolatunkban is őszintének lenni, ha állandóan hatnak ránk a komplexusaink és a múltbéli sérelmeink. Főhőseink a történet során végig ezt próbálják megfejlődni, amihez a többi szereplő hol torz tükröt tart nekik, hol pedig követendő példát mutat. Utóbbihoz tartozik a film új sztárja, Gary Akígyó (ez nem elírás, hanem a vezetékneve), aki hátrányos megkülönböztetése ellenére mindenkiben a jót keresi és szenttül hisz a csapatmunka sikerében. Így amikor összefog Judy és Nick kettősével, sokkalta jobb energiák lépnek összhangba egymással. A végkifejlet ebből kifolyólag egyike a legmeghittebb jeleneteknek, amit Disney-rajzfilmben láthattunk az utóbbi időben. Miközben nézi az ember, csak arra tud gondolni, hogy ez az! Ez az a hamisítatlan Disney-varázs, amire oly régóta vártunk. Ami miatt az egeres cég még mindig méltó arra, hogy a filmipar legjobbjai között említsék a nevét. 

Természetesen a lebilincselő képsorok mellé most is kapunk fontos társadalomkritikai üznetet, ezúttal a korrupció és a hatalmi igazságtalanság problémájáról: egy rossz rendszert nem tudsz megváltoztatni, de magadat és a közvetlen környezetedet a rendszeren belül igen.