Kategóriák: CikkekPC tesztekSwitch tesztek

The Hundred Line: Last Defense Academy – játékteszt

Korábban már írtam a The Hundred Line: Last Defense Academy című, rendkívül ambíciózus játékról, azonban annak a cikknek a készültekor kimondottan kérték a fejlesztők, hogy a játék egy korai szakaszánál tovább ne haladjak a történettel, az akkori terjedelem csak a betekintő cikkre terjedt ki. Azonban most, hogy már hivatalosan is megjelent a játék, visszatérhettem és a teljes tartalomról immár egy játéktesztben írjak. Az eredeti betekintőt ITT tudjátok elolvasni.

Valahol, egy zárt kupolaváros alatt, Takumi Sumino egy átlagos tinédzser életét éli. A szokásos iskolai napok, a monoton rutin, a barátokkal közös programok – semmi sem utal arra, hogy ez a világ más lenne, mint bármelyik másik. Egészen addig, míg egyetlen napon minden megváltozik. Egy szörnyeteg jelenik meg az égen, az ismerős épületek romba dőlnek, és Takumit elnyeli valami ismeretlen erő.

Amikor magához tér, egy furcsa iskolában találja magát – nem a sajátjában, hanem egy helyen, ahol az idő mintha megállt volna, és a valóság határai elmosódtak. Mellette tizenkét másik diák – mindannyian idegenek, mindannyian ugyanabban a rémálomban. Egy különös, kalapot viselő beszélő lény fogadja őket, és úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, üdvözli őket a Last Defense Academy-ben, és közli velük, hogy azért lettek kiválasztva, hogy megalkossák a tökéletes védelmi egységet. Száz napjuk van felkészülni, de ez alatt a száz nap alatt is folyamatos harcokra lesznek kényszerítve, a lény által csak „iskolai behatolók” -nak keresztelt szörnysereg ellen.

Innen kezdődik az, amit visszatekintve az egészre inkább a Visual Novel műfaj felé hajlik, mintsem a taktikus stratégia felé. A The Hundred Line: Last Defense Academy nem csupán egy történet – ez egy visszaszámlálás, egy mozaikokból felépülő rejtély, egy élet és halál közé szorított történet, ahol fiatal felnőtteknek kell nagyon gyorsan, nagy nyomás alatt felnőniük. A játék alapkoncepciója egyszerű: minden nap egy újabb lehetőség a túlélésre, a fejlődésre, és persze a bukásra is.

A világ, amelybe a játék során kényszerülünk, elsőre talán ismerős lehet: egy iskola, zárt falak, furcsa figurák, titokzatos múlt. A Danganronpa rajongói otthon is érezhetik magukat majd ebben a közegben – mellesleg a karakterdesign is inkább onnan lehet ismerős, hiszen ugyanaz az illusztrátor áll mögötte. De a hasonlóságok itt véget is érnek.

A szereplők hús-vér emberek, félelmekkel, álmokkal és összeomló valóságokkal. A legemlékezetesebb közülük talán Darumi Amemiya – egy szürreális, önjelölt „haláljáték-hős”, aki negyedik falat áttörve figyelmeztet minket, hogy ez a történet nem az, amire először gondolnánk. És ebben igaza van: a játék folyamatosan megkérdőjelezi önmagát, játszik az elvárásainkkal, miközben egyre mélyebbre ránt minket egy sci-fi őrületbe, amely a Zero Escape csavarosságát is megszégyeníti.

A napok múlásával megismerjük társainkat – nem toborzás útján, mint egy klasszikus JRPG-ben, hanem lassú, természetes kapcsolatépítéssel, amihez talán a Persona játékok social link mechanikája a leginkább hasonlítható. Itt senki sem akar harcolni. Nem akarnak hősök lenni. Félnek, sírnak, tiltakoznak – és épp ez teszi őket emberivé. Minden karakternek megvan a maga határpontja, az a pillanat, amikor elérik azt az állapotukat, mikor teljes mértékben készen állnak a harcra.

A The Hundred Line harcrendszere első ránézésre egyszerű, rácsalapú taktikai ütközetekből áll, de az előrehaladásunkkal számos apró részletet fogunk észrevenni. Az ellenségek mintákban mozognak, a pályák szűkek, és minden egyes kör inkább egy rejtvény érzését adja. A játék nem büntet, ha kockáztatunk, sőt, jutalmazza azt. A karakterek képesek végső, pusztító támadásokra, amelyek ugyan az életükbe kerülnek, de a harc után újraélednek, sőt még meg is erősödnek. Az, hogy a karaktereink feláldozása egy lehetséges taktikai lépés, teljesen új lendületet és mélységet ad a harcrendszernek.

A játékmenet napokra van bontva: egyik nap a történet halad előre, máskor szabadon barangolhatunk, edzhetünk vagy épp a szociális hálónkat fejleszthetjük. Minden nap történései számítanak valamit hosszútávon. A fejlesztők szerint száz különböző befejezés létezik. Lehet, hogy sosem látjuk mindet, de amit látunk, az mindig egyedi lesz.