Renegátok – Filmkritika

8 éve született ez a tartalom. Kezeld ennek megfelelően (pl. egyes hivatkozások esetleg már nem működnek).

Egyre inkább kezdem nem érteni Hollywoodot. Első blikkre tele vannak jó ötletekkel (mint jelen kritikánk tárgya is), de valahogy sorra csúsznak el a megvalósításon. A Renegátok például egy izgalmas, humoros „heist movie”-nak ígérkezett, de egy helyenként megmosolyogtató, felejthető alkotás lett belőle. És nem az ötleten múlt a dolog.

A történet egy Navy Seal-csapat körül forog, akik Bosznia-Hercegovina háború sújtotta területén próbálnak a NATO megbízásából rendet rakni. A kezdő akciózást és annak végeredményét látva az első dolog, ami eszembe jutott, a 2010-es szupercsapat. Szinte klónozva vannak a karakterek, adott egy Hannibal Smith-szerű vezető, egy Szépfiú szintű ügyeletes szerelmes, aki mindent megtesz a kiválasztott nő kedvéért, van egy zsenink, akinek mindenre van megoldása, egy repülős fenegyerek, egy kattant, és még sorolhatnám. Azonban, ellentétben az igazán szórakoztató elődtől, a Renegátok szereplői nem elég mélyek, klisések, nem kapnak elég játékteret, s így két órával a film vége után egyikük nevére sem emlékszem már, pedig jó a memóriám. Egyszerűen nem hagynak nyomot az emberben.

A történet szerint a világháború vége felé a németek körülbelül két tonna aranyat raboltak el, azonban az ellenállóknak köszönhetően az egész város, vele a bank és az arany is víz alá került, és örökre eltűnt. A város feledésbe merült, leszámítva egy helybéli lány nagyapját, akinek hála tovább élt a történet. Főhőseink pedig, remélve, hogy ezáltal segítséget nyújthatnak a megtépázott országnak, a mélybe vetik magukat, hogy némi haszon reményében a felszínre hozzák a dollármilliókat érő aranykészletet.

A történet leginkább ennyi, van még egy ügyeletes gonosz is, aki körülbelül annyira karizmatikus és érdekes, mint a kertben elültetett tuja, és az egyetlen szerepe, hogy egy kis izgalmi faktort csempésszen a történetbe. (Sikertelenül.) Pedig minden adott volt egy jó filmhez, és nem is értem, hogy olyan nagy neveknek, mint Luc Besson és Richard Wenk hogyan sikerült egy ilyen délutáni limonádét összehozniuk. A film éppen annyira izgalmas, hogy ne lehessen az unalmas jelzővel illetni, egynél többször pedig senki nem fogja megnézni. Unalmas délutánokon sokkal jobb, hasonló kategóriájú filmeket találhatunk szinte csukott szemmel keresgélve a polcon. Például, ha már témánál vagyunk, a Szupercsapat remek választás lehet…