Kategóriák: CikkekPC tesztek

Ratatan – Korai Hozzáférés betekintő

A Ratatan bejelentése és megjelenése személy szerint nagyon közeli volt számomra, mivel a játék (még ha nem is teljesen, de spiritualitásában) az előzményeit, a Patapon két részét imádtam mikor azok megjelentek. a Ratatan előtt nem sokkal a Patapon 1 és 2 is kapott egy új kiadást, mely a „Replay” alcímet viseli. Ezek egy remek, modern rendszereken is működő csomagot alkotnak, és visszaadják az eredeti játékok remek hangulatát. Bár a cikk nem a Patapon játékokról szól, fontos megemlíteni, mert a Ratatan bár ezen játékok által kreált nosztalgiára is épít, azonban saját kreatív iránnyal rendelkezik, ami messze túlrepíti az elődeitől. Ez a játék újra értelmezi a ritmusjátékok ütemes játékmenetét, miközben egy még akciódúsabb, immáron roguelite élményt is beépít a fő játékmenetébe.

Már a főmenü is magával ragadja az embert. Az ikonikus hangok énekelnek, amikor a menüpontokon tornáztatjuk a kurzort, magába a játékvilágba belépve pedig olyan, mintha egy koncert közepére lépnénk. A látvány, a mozgások, a színek és a karakterek olyan derűt sugároznak, hogy képtelenség nem felvenni egy pozitív hangulatot. Minden gombnyomás további hangulatot kelt, minden ritmusra történő gombleütés pedig egy kis extrát. A Ratatan világa tele van pozitivitással még akkor is, ha közben százával gázolunk át az ellenfelekeinken, vagy épp minket tapos el egy-egy rosszfiú.

A játékmenet a Patapon örökségét viszi tovább, de modernebb és sokkal taktikusabb köntösben. Pár próbálkozásba beletelik, mire az ember felveszi a játék ritmusát, megtanulja felismerni az ellenfelek mozdulatait, időben kitérni a dárdák elől, és a legerősebb támadásokat a megfelelő pillanatban bevetni. A játék eleje bőven elegendő időt hagy a mechanikák megtanulására és begyakorlására, mégis lendületes tud emellett maradni. Az ikonikus főellenfelél harcok pedig remekül adnak hozzá a hordák elleni harcokhoz, pont annyira, hogy feszült maradjon a tempó és ne váljon frusztrálóvá.

A csaták szívét a Cobunok adják, a követőink, akiket dallammal irányítunk a harcok során. Ők akkor is regenerálódnak, ha leütik őket út közben, viszont a vezetőjüket adó karakterre vigyáznunk kell, mert ha ő elbukik, akkor kezdhetjük először a pályát. Minden egyes halálunkat komikus „uguuuu” hangeffekt és a Cobunjaink kiáltásai (Murder!) kísérik, amik bár bizarrak lehetnek, de nagyban hozzájárulnak a hangulatépítéshez. A ritmus pontos eltalálásával a zenék egyre sűrűbbé válnak, a Fever állapotban pedig még hatalmasabb és erőteljesebb energiával robbannak ki.

A probléma ott kezdődik, ahol sok más roguelite-nál is: az előrehaladással növekvő nehézség balanszával. A korai világok még gördülékenyek, 1-2 próbálkozás után könnyen teljesíthetők, de a negyedik-ötödik helyszínen az ellenfelek hirtelen hatalmas életerő buffot kapnak, és a haladás megáll, akármennyire is jók vagyunk benne, szükségünk van némi farmolásra, hogy csapatunk erőssége felérjen az új ellenfél életerőszinthez. A fejlődési rendszerek, mint a fegyverkészítés, képességpontok kiosztása és az új kártyák hatalmas fejlesztéseket biztosítanak, ami hosszútávon azt az érzetet készíti, hogy hiába vagyunk nagyon jók a játékban, a játék maga úgy lett tervezve, hogy bizonyos fejlődési szint alatt egyszerűen nem engedi, hogy tovább haladjunk.

A Ratatan kétségkívül legjobb része a négyjátékos online kooperatív mód káosza. Amint a játékteret több játékos veszi birtokba, mindent robbanások és Cobun kiabálás tölt be. Az ellenfelek hullanak, a képernyő egy táncoló kavalkáddá válik, és a csapatmunka érezhetően új energiát ad a harcoknak. Ha matchmakingen keresztül, ismeretlen játékosokkal játszunk akkor neveik nem jelennek meg, ezzel elkerülve a toxikus légkör kialakulását.

A játékmenet csúcsa pedig kétségkívül a gigantikus főellenfelek elleni harcok lesznek. Főleg akkor, ha ezeket cooperatív módban próbáljuk majd. Itt minden taktika, minden ritmus és minden mozdulat összefonódik: a játék ekkorra válik igazán katartikus élménnyé. Bár a középső szakasz nehézségi hullámai néha kizökkentik a lendületet, a fejezeteket záró harcok minden szenvedést megérnek.

A Ratatan jelenlegi formájában egy varázslatos, nosztalgikus és végtelenül szerethető ritmus-játék, amelynek hibái ismerősek, de nem eget rengetőek. A látvány és a zene együtt olyan pozitív energiát sugároznak, hogy még a kötelező farmolás sem tudja elrontani az összhatást.