A körökre osztott szerepjátékok napjainkban a régi nagy címekhez hasonló aranykorban vannak, sokak (jómagam is beleérve) hatalmas örömére. Bár az utóbbi években több nagy név is más irányba fordult, mint a Final Fantasy széria legújabb része, a műfaj attól továbbra is él és virul, sőt, annyi friss cím érkezik, hogy egy új jövevénynek kifejezetten nehéz kitűnnie a tömegből. A Something Classic Games Quartetje azonban ezt a nehézséget gond nélkül megugrotta. A 16 bites klasszikusok örökségéből építkezik, mégsem puszta nosztalgia: saját identitással, meglepően mély történettel és remekül kivitelezett rendszerekkel és mechanikákkal mutatja be, hogy miért alakult ki a körökre osztott RPG-k körül az a szenvedélyes rajongótábor, amely máig életben tartja a műfajt.
A történet nyitánya a klasszikus eposzokat idézi: Egy hősökből álló csapat üldözi Corsin tábornokot, aki a Nibaros-hegy csúcsán az elemek erejét akarja a saját céljaira fordítani. A végső összecsapás után azonban nem egy diadalittas lezárás következik, hanem egy sokkal érdekesebb kérdés: mihez kezdjenek ezzel a hatalommal? A válasz nem egységes, és a csapat végül szétválik. Innen indul el a Quartet valódi narratívája: négy (a címből sugallt), egymással összefonódó, mégis kezdetben teljesen különálló történet, amelyek egészen eltérő élethelyzetekből bontakoznak ki.
Ben egy egyszerű szakács, akit kezdetben csupán az érdekel, hogyan tudja kifizetni a lakbérét, egészen addig, amíg rá nem ébred, hogy képes szélmágiát használni. Nikolai egy tűzoltó és őrmester egy baljósan ismerős, totalitárius államban, ahol a rendszer brutalitása hamar személyes tapasztalattá válik. Alexandra egy gépekhez értő fiatal nő, aki családja boltját próbálja életben tartani, miközben kómában fekvő édesanyjáról gondoskodik, és lassan belesodródik bátyja kétes ügyleteibe, valamint egy különös, mágikus kártyapakli titkába. Cordelia pedig egy tehetséges mágus, akit egy botrány miatt kiszorítanak a hatalom központjából, ezért a birodalom peremvidéke felé indul, hogy saját erejéből vívja ki az elismerést. Ezen karakterek, és a történetük kezdetben alig érinti egymást és emiatt mind ugyanannak a világnak más-más arcát mutatják meg.
A Quartet fejezetekre tagolt szerkezete remekül támogatja ezt a felépítést. Az első négy nagy fejezet mindegyike egy-egy karaktert követ, eltérő helyszíneken és eltérő hangulatban, a sorrendet pedig tetszés szerint választhatjuk meg. Később a történetek egyre inkább összezárulnak, a szálak találkoznak, új szereplők csatlakoznak, és fokozatosan kirajzolódik, hogyan kapcsolódik minden mindennel. A végére egy nyolcfős főszereplői gárda áll össze, ahol minden karakternek valódi narratív súlya van.
A játék egyik legnagyobb erénye a történetmesélés ritmusa és mélysége. A Quartet folyamatosan új kérdéseket vet fel, miközben nem feledkezik meg a korábbiakról, és az azokra kapott válaszokról sem. A világépítés gazdag, a mágia működése és társadalmi szerepe izgalmas gondolatokat hordoz, a történet pedig gyakran érinti az emberi természet, a hatalom és a felelősség témáit. Mindezt úgy teszi, hogy sosem fullad magyarázkodásba: mindig előrehalad, mindig történik valami, ami fenntartja az érdeklődést. A karakterek eltérő háttere, motivációi és erkölcsi iránytűje valódi konfliktusokat szül, és ezek a különbségek nemcsak a párbeszédekben, hanem a történet alakulásában is visszaköszönnek.
A hangulathoz jelentősen hozzájárul Tyler Mire zenéje, amely meglepően sokszínű. A visszafogott, melankolikus dallamoktól a grandiózus, zenekari tételekig széles skálán mozog, miközben mindig pontosan érzi, mikor kell háttérbe húzódnia, és mikor kell támogatnia a játék fő pillanatait. A finálé energikus rockbetétei éppolyan emlékezetesek, mint a csendesebb pillanatok aláfestései. A vizuális megvalósítás ugyan nem mondható kiemelkedőnek, de a 16 bites megjelenés hatékonyan szolgálja a történet nagyságát. A helyszínek kellően változatosak, a karakterek könnyen felismerhetők, és néhány jelenetben a szándékosan egyszerű képi világ kifejezetten erős hatást kelt, amikor az emberéletek értéktelenségéről mesél.
A játékmenet szíve a klasszikus körökre osztott harcrendszer, amely ugyan nem forradalmi, de rendkívül magabiztosan kivitelezett. A körök sorrendjét a sebesség határozza meg. Egyszerre legfeljebb négy aktív karaktert irányíthatunk, miközben a tartalékban lévők bármikor bevethetők. Az akciópont-alapú rendszer ösztönzi a folyamatos cserélgetést, a képességek és elemek közti szinergiák pedig kellő mennyiségű taktikai gondolkodást igényelnek ahhoz, hogy ne váljanak monotonná a harcok. Bár minden ismerős lehet a műfaj rajongóinak, az egyensúlyozás annyira jól sikerült, hogy a harcok végig élvezetesek maradnak, még ha a tapasztaltabb játékosok talán egy keményebb nehézségi fokozatot is szívesen látnának.
A felfedezés szintén fontos része a játéknak. A helyszínek többsége lineáris, de mindig akadnak mellékutak, elrejtett tárgyak és kisebb kihívások, amelyek jutalmazzák a kíváncsiságot. A későbbi szakaszokban megnyíló mellékküldetések különösen értékesek, hiszen nemcsak extra kihívást jelentenek, hanem méltó lezárást adnak az egyes karakterek személyes történeteinek is.
A Beholder széria spin-off játéka egy kalauz szerepébe dob minket, ahol azonban nem csak a…
Merülj el az Ayasa világában, egy sötét és titokzatos platformjátékban, ahol a fény és az…
Speciális, RoboCop tematikájú Battle Pass érkezik a World of Tanks-hoz.
Egy retro, pixelgrafikás akció‑RPG, ahol az éjszaka démonai között kell túlélni a 80-as évek neonfényű…
Egy noir történet, amely lassan, könyörtelenül húz be a mélyére
Az Into the Grid egy roguelike deckbuilder ami a pakli építést ötvözi egy dungeon crawler…
