Pókember: Irány a Pókverzum! – Filmkritika

Pókembert nagy valószínűséggel senkinek sem kell bemutatni. Stan Lee és Steve Ditko által létrehozott karakter 1962-ben tűnt fel először az Amazing Fantasy 15. számában, azóta pedig számos képregényben, filmben, illetve sorozatban kapott helyet.

Az Irány a Pókverzum! története szerint Peter Parker az egyetlen Pókember, aki védelmezi szeretett városát már hosszú évek óta. Azonban egy nap a Peternél 10 évvel fiatalabb Miles Moralest szintén megcsípi egy radioaktív pók, ami után különös dolgok történnek a fiúval. Miles úgy dönt, visszamegy a tett helyszínére, hogy válaszokat keressen, azonban mikor odaér, látja, hogy a Vezér egy hatalmas gépezetet építtetett, amivel elhunyt családját szeretné „visszahozni” egy másik univerzumból. Ekkor már Peter Parker a Zöld manóval és Ragadozóval viaskodik, mivel úgy véli, a részecskegyorsító instabil, és az egész várost elpusztítja, annak lakóival együtt. Egy nagyobb malőrnek köszönhetően a gépezet felrobban, ezzel súlyosan megsebesítve a Pókembert, akivel ezután Wilson Fisk végez egyszer és mindenkorra. A gikszer előtt azonban 5 másik „Pókember” ment át Miles világába, akiknek egyetlen célja, hogy visszajussanak saját univerzumukba, mivel ha túl sok időt töltenek el itt, az atomjaik darabokra hullnak, és ezzel ők is semmivé lesznek.

Mikor megtudtam, hogy a Derült égből fasírt és A Lego kaland rendezője készíti az új Pókember animációs filmet, hirtelen az egekbe szöktek az amúgy sem alacsony elvárásaim, tekintve, hogy a korábbi munkák azontúl, hogy viccesek voltak, a tartalmas mondanivalójuk miatt valahogy mégsem leginkább a gyerekeknek szóltak. Pont ezért voltam nagyon kíváncsi az Irány a Pókverzum!-ra, hogy egy alapvetően laza, humoros karakterrel meg tudják-e ugrani a rendezők a korábbi mércét úgy, hogy Pókember ne váljon önmaga paródiájává. Nos, ez rendkívül jól sikerült. Azontúl, hogy a film vicces, és a poénok kiválóan átjönnek, magyar szinkronnal is, volt néhány olyan drámai pillanat, hogy a moziterem székének karfáját szorongattam. Nem véletlen kapott 12-es besorolást az új Pókember-mozi, mivel nem feltétlen a gyerekeket célozza meg. 

Őszintén szólva kicsit féltem, hogy ennyi Pókember hogy fog kibontakozni a kétórás játékidő alatt, hogy a Pókmalac (aki az előzetesek alapján személyes kedvencem volt) nem lesz-e túltolva, nem kap-e túl nagy szerepet egy-egy hős, míg a többiek eltörpülnek mellette. Nos, ez a kétségem is hamar elszállt. Minden egyes karakter rendesen meg van írva, egyikük sem sablonos, nem érződik feleslegesnek, mindegyiknek megvan a filmben a saját szerepe.

A film technikai oldalát tekintve is igen jól mutat, a 12 képkocka/mp alatt futó animációnak hála végig olyan, mintha egy élő képregényt nézne a néző. Talán éppen ez az, ami elképesztően egyedivé varázsolja az új Pókembert.

A film alatt számos zene felcsendül, és mindegyik egytől egyig teljes mértékben passzol az adott jelenethez. Egyszer sem volt olyan, hogy azt éreztem volna miközben néztem az Irány a Pókverzum!-ot, hogy „na, ez most nem illett ide!”

Tekintve, hogy Marvel-kötődésű filmről van szó, kapunk stáblista utáni jelenetet, amit véleményem szerint érdemes mindenkinek megvárni.