Wasteland 2 – Játékteszt

12 éve született ez a tartalom. Kezeld ennek megfelelően (pl. egyes hivatkozások esetleg már nem működnek).

A Wasteland első része egy olyan kultikus, hatalmas rajongótáborral rendelkező alkotás volt, hogy a második rész ötletét hallva a játékosok csorgó nyállal bólogattak és pénzüket adták a fejlesztéshez. Megérte?

Elmondani nem lehet, mennyi mindent köszönhetünk a Kickstarternek és az Early Accessnek. Számos olyan produktum született már meg ennek a két modellnek köszönhetően, ami egyébiránt a kiadók pénzén biztos nem látott volna napvilágot. Ilyen a Wasteland 2 is, amely első részének megjelenésekor én még nem is éltem. De művelt emberként természetesen pótoltam eme hiányosságomat, így az amúgy is érdekes koncepciójú második résznek felkészülten vágtam neki.

Szerencsére a játék visszatér a gyerekkorom (és az előtti) nagyok alapjaihoz, így a Wasteland 2 személyében egy teljesen old-school, csapatalapú szerepjátékot kapunk. Adott egy, a kezdéskor négyfős csapat, ami a későbbiekben hét főre duzzadhat, attól függően, hogyan alakítjuk teendőinket. Ezeket kiválaszthatjuk az előre legyártott karaktermodellek közül is, de a tökösebb és hozzáértőbb játékosok saját maguk tehetik össze a szájízüknek megfelelő Desert Rangereket. Amikor a játékkal először találkoztam, hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, annyi mindenre lehetett pontokat adni, így nálam a karaktergenerálás jó fél órát biztosan eltartott. (Persze most is a nevekkel voltam a legnagyobb gondban.)

Ha a csapattal készen vagyunk, indulhat a móka. Már rögtön a játék elején egy olyan szimpatikus megoldás fogadott, amit a mai napig zseniálisnak tartok, pedig a rendszer használata nem kötelező, ráadásul még csak nem is valami hatalmas ötlet. Arról van szó, hogy a játék során a beszélgetéseknél – szerepjátékról lévén szó – választási lehetőségeink vannak. Na most ezek egy-egy jellemző szóra aktiválódnak. Ezeket ki lehet választani alulról, vagy pedig beírhatjuk kézzel, sőt írhatunk olyan szavakat is, amik nem biztos, hogy a lehetőségek között vannak. Zseniális. Én folyamatosan gépeltem, mint Mari néni a titkárságon, és olyan szinten éreztem jelen magam a világban, amire igen kevés játék során volt példa.

A Wasteland 2 egyébként is rengeteg szöveget tartalmaz, szóval ha valakinek ez nem fekszik, nem biztos, hogy itt fogja megszeretni. Átugrani nem igen érdemes, mert mind jelentős mértékben hozzájárulnak a történethez, és hát ugye ez lenne a lényeg. Ráadásul döntéseinkkel (akár azzal, hogy mikor és hova megyünk először) folyamatosan alakítjuk a világot és a szereplőket, sőt, csapattagot is simán elveszíthetünk egy rossz mozdulat miatt, akár örökre. Nagyon szimpatikus, de 2014-ben talán már magától értetődő, hogy nincs egyértelműen jó és rossz választás, teljesen egyedi a megítélés, én jól össze is vesztem egy ismerősömmel egy ilyen helyzeten, de persze aztán jól megbeszéltük, hogy más az erkölcsi értékrendünk. Van ilyen. Ami viszont nincs, az a Wastelanden belül két ugyanolyan történet. És ez így jó.

A több helyszín között egy mini-térképen közlekedhetünk, ami egyfajta játék a játékban, legalábbis én így fogtam fel. Ugyanis a mozgáskor figyelemmel kell lenni a vízkészletekre, ami rohamosan fogy. Ezt könnyen orvosolhatjuk az oázisoknál, de sivatagról lévén szó nincs olyan sok, szóval egyáltalán nem mindegy, mikor merre kóborolunk el. Ha a sivatag és a víz nem lenne elég, még banditák és egyéb jóakarók is megnehezítik utunkat, akiket körökre osztott csatákban szenderíthetünk jobb létre.

A harcrendszer maga nem lett túlbonyolítva, körökre osztott, amolyan X-COM stílusú stratégiai képességet igénylő kihívás. Az egyetlen ami engem néha szíven ütött, hogy ha egy kockára és 80%-os találati esélyre álltam az ellenségtől, akkor is kb 70%-ban tuti, hogy mellé lőttem. Nyilván ez az old-school játékok sajátja, bármikor beüthet a krach, így jól meg kell gondolni, hogy mikor mit lépünk.

Ennyi jó mellett azonban sajnos a rosszról is írnom kell a cikk végén. Sajnos a játék technikailag és grafikailag nem hozza a jelenlegi generáció standardját, ettől függetlenül a képi világ meglehetősen stílusosra sikeredett. Ami még levon az értékéből, az a számos bug. Amiért mégis elnéző vagyok vele, hogy nem öt évig fejlesztett, milliárdokból készült produkcióról van szó, ráadásul a fejlesztők patchek formájában folyamatosan javítanak rajta.

Összegezve én úgy gondolom, hogy egy remek és erős történetű, kellően egyedi és régimódi szerepjátékot kaptunk a pénzünkért, egy olyan produktumot, amiért megérte jó előre pénzt áldozni a Kickstarter és Brian Fargo oltárán.