A csodálatos Pókember – Filmkritika

Alig öt évvel az utolsó Pókember mozifilm után a Sony egy merész húzzásal rebootolta a franchise-t, s egy egészen más megközelítésben igyekezett tálalni a népszerű képregényhős eredettörténetét.

A Sony részéről merésznek tűnhet, hogy egy alig tíz évvel ezelőtt útjára indított, végül 2007-ben kínos harmadik résszel lezárt Pókember-történetet idén újraindított, a végeredményt látva azonban kijelenthető, Marc Webb Pókembere kevésbé színpadias, sokkal emberközelibb, szerethetőbb, földhözragadtabb. A film több mint két órás játékideje alatt egy új hős születésének lehetünk szemtanúi, akinek eredetét egészen más megközelítésben meséli el a rendező, s bár történetbeli buktatók bőven akadnak, még mindig sokkal élvezhetőbb mozifilm kerekedett ki Webb produkciójából, mint Raimi próbálkozásából.

Ez egyrészt annak köszönhető, hogy a Peter Parkert alakító Andrew Garfield tökéletesen hozza a szüleit elvesztő, magányos, átlagos gimis srác figuráját, miközben Pókemberré, s így New York hősévé válása is egy, a teljes filmen átívelő karakterformálás eredménye, amiben nem elcsépelt, hangzatos monológok játszanak közre, hanem a Parkerrel történtek, valamint annak felismerése, hogy újonnan szerzett képességeivel tényleg valami sokkal többre hivatott, mint az átlagember. Ezen a rögös úton segítségére lesz Ben bácsi (Martin Sheen) és May néni (Sammy Field), akik végre hús-vér nevelőszülőként viselkednek, vagy éppen Parker gimis szerelme, Gwen Stacy (Emma Stone). A szerelmi szál egyébként bájosan esetlen, idősebbek számára már-már túlzottan gyerekes monológokkal tarkított, mégis remekül működik Garfield és Stone közötti kémia. A főgonoszt alakító, az Oscorpnál dolgozó dr. Curt Connors (Rhys Ifans) mindaddig érdekes szereplő tud maradni, míg Gyíkként nem kezd el New York utcáin randalírozni, a szenvedélyes és lelkiismeretes tudós karaktere ugyanis ezekután teljesen háttérbe szorul.

Ami a látványt illeti, IMAX-ben remekül festettek Pókember akrobatikus mutatványai, az akciók mellett az ugra-bugra részek is jól megkoreografáltak, az első előzetesben mutogatott FPS-nézet pedig szélesvásznon sokkal jobban festett, mint magában a trailerben. Egyedül Gyík külleme volt kissé félresikerült, főleg a túlságosan emberi fizimiskája miatt. A Pókember esszenciát a történeten és a látványon túl a hálószövő hős klasszikus jegyeinek vászonra átültetésével is fokozta Webb, és ha még több helyen döcög is a történet (bőven van mibe belekötni), el kell ismerni, hogy az újfajta megközelítés jól áll A csodálatos Pókembernek, amire így a nyár egyik kellemes szuperhősmozijaként fogunk majd emlékezni.

Értékelés: 8/10