The Artist – A némafilmes – Filmkritika

A némafilmes egy felejthetetlen időutazásra invitálja a nézőt, s egy olyan élményt kínál, ami ha csak egy letűnt kor előtti tisztelgésből, de rámutat, miért is érdemes szeretni a filmművészetet.

Egyesek szerint a The Artist – A némafilmes a mesterségesen generált hype-nak köszönheti csak a sikerét, hiszen ki kíváncsi a mai filmvilágban egy fekete-fehér némafilmre? Ráadásul miért gondolja bárki is azt, hogy ez a letűnt, már Hollywood hajnalán is elmaradottnak vélt szórakoztatási forma újdonságként hat a 21. században? Aki ezt gondolja, az valószínűleg sose, vagy alig keresett idáig értéket az általa megtekintett filmekben, A némafilmes ugyanis úgy mesél el egy klasszikus szerelmi történetet, s úgy ábrázolja Hollywood hangosfilmekbe történő átnyergelését, hogy közben nem csak a műfaj, de az egész filmvilág előtt tiszteleg.

1927-ben járunk, a némafilmek korszakában. George Valentin (Jean Dujardin) az egyik legnagyobb filmcsillag ekkortájt, kinek élete tökéletesnek látszik: imádja a munkáját, élvezi a felé irányuló rajongást, és beleszeret Peppy Millerbe, a feltörekvő és nem mellesleg gyönyörű színésznőbe (Bérénice Bejo), miután együtt dolgoztak egy filmen. Amikor Zimmer, a stúdiófőnök (John Goodman) felhívja sztárunk figyelmét arra, hogy a mozi jövője a hangosfilm lesz, Valentin egyáltalán nem foglalkozik a fenyegetéssel. Ám nem sokkal később valóban elterjed a hallható párbeszédekkel operáló film műfaja, ráadásul ez az új médium Peppy Millert emeli a legnagyobb sztárok közé. George-nak pedig küzdenie kell azért, hogy lépést tartson a változó világgal. Vajon sikerül megtartania valamit régi csillogásából, vagy a leáldozóban lévő némafilm műfaja őt is magával rántja a feledés homályába?

A történet tehát nem mutat túl a stíluson (ezt manapság romantikus komédiának szokás nevezni), A némafilmes mégis magával ragadó bájjal mutatja be Valentin mélybe zuhanását, Peppy felemelkedését, s a film ezt nem csak azzal igyekszik hangsúlyozni, hogy két külön kor csillagát állítja főszerepbe, hanem azzal is, ahogy Michel Hazanavicius rendező gondos odafigyeléssel, szimbolikus képekkel eleveníti meg szélesvásznon kettejük kapcsolatát. Minden egyes jelenet jelképez valamit, éppen ezért a The Artist sokkal inkább tűnik tiszteletadásnak és emlékmű állításnak, mint posztmodern műnek. A látottak mégis működnek, így a franciák több kategóriában is Oscar-díjas némafilmje nyugodtan titulálható közönségfilmnek, még akkor is, ha sajnálatos módon jóval kevesebb embert fog megmozgatni, mint mondjuk a Transformers akárhányadik része.

Értékelés: 9/10