Vakító fehérség – Filmkritika

Közeledvén az év vége felé még mindig akad Hollywoodban olyan képregény, amit nem vittek korábban vászonra. Ezúttal Greg Rucka négy Eisner-díjra jelölt képregényéből készült moziverzió.

Greg Rucka négy Eisner-díjra jelölt, négy részes képregényét sajnos a film előtt nem ismertem és nem is olvastam, de ha a filmet veszem alapul, akkor talán jobb is, mert minden bizonnyal egy sokkal kiforrottabb, minden tekintetben összeszedettebb produkciót reméltem volna, ami a végső pontozás tekintetében igencsak rosszul sült volna el. Figyelembe véve, hogy a film címét bizonyos esetekben tényleg érdemes szó szerint érteni, mert valóban annyira vakít, hogy rengeteg részlet homályba vész. Pedig az 1998-ban megjelent képregény biztosan megfelelő táptalajt nyújtott, ha többszöri Eisner-díjra jelölték, de sajnos megfelelő aknamunkával mindent, ami kicsit is színt vitt volna a produkcióba, sikerült kigyomlálni, így nem maradt más, mint a vakító fehérség.

Az Antarktiszon csupán egyetlen rendőr dolgozik, és most a kontinens első gyilkossági ügyét kell megoldania. Carrie Stetko  – Kate Beckinsale – azt már megszokta, hogy ahányszor kilép az ajtón, veszélyben az élete: de mostantól nem a természet az egyetlen ellensége. A tudósok egy hullát találnak a végtelen jégmezőn, távol a kutatóállomástól. A rendőrnő segítségére érkezik az ENSZ különleges ügynöke, Robert Pryce – Gabriel Macht –, de közös munkájuk csupán újabb és egyre érthetetlenebb titkokat tár fel, melyek mélyén egy hatvan évvel ezelőtti bűntény lapul. Három nap múlva leszáll a féléves éjszaka. A kutatóállomások legénysége a távozásra készül. A közelgő sötétséggel együtt a gyilkos is egyre közelebb kerül Carrie-hez, aki a fogyó fénnyel versenyt futva próbálja összerakni a szilánkokat és túlélni a vérfagyasztó kalandot.

A Vakító fehérség egyik legnagyobb problémája, hogy teljesen összefüggéstelen, nincs kohézió a történetben, aminek bár a fő szála ismert és egyben van, a köztes mellékszálak, amikbe belevág a rendező, Dominic Sena egyszerűen elsikkadnak, többségük pedig nemes egyszerűséggel megválaszolatlanul marad. Mindezek mellett minden idők egyik leggagyibb befejezését sikerült a tálalnia a készítőknek, amitől talán el is tekintenénk, ha ebbe az amúgy remek alapokkal rendelkező témába némi feszültséget, izgalmat, fordulatot szőttek volna. Nem is értem, hogy egy olyan helyszín adottságaival, mint az Antarktisz, hogy a fenébe nem tudtak élni a készítők? A Kurt Russel nevével fémjelzett A valamiben tökéletesen sikerült átadni azt a rémisztő érzést, amikor az ember a világ végén, teljesen egyedül, magára hagyva vív az életéért mínusz 50 fokban, tök sötétben. Itt csak nagy mennyiségű CGI havat sikerült összelapátolnia a készítőknek, meg egy-két izgalmasabbnak tűnő jelenetet. Ha a néző a film legelső perceiben látott, közel fél perces zuhanyzós jelenetet és Kate Beckinsale napbarnított fenekét tartja egyedül izgalmasnak, akkor ott valami komoly gond van.

Értékelés: 4/10