Iron Man – filmkritika

A sztori
Adott nekünk egy végtelenül arrogáns és felelőtlen aranyifjú, aki mellesleg a világ legbriliánsabb elméjével is rendelkezik, ráadásul az apja alapította a Stark Industies névre hallgató fegyverfejlesztő és -gyártó céget, ami jelenleg az amerikai hadsereg szinte kizárólagos beszállítója. Ő Tony Stark (Robert Dawney Jr), aki abban a hiszemben élvezi az óriáscég nyújtotta gondtalan életet, hogy a fegyverek a béke fenntartását szolgálják. Legújabb fegyverének, a Jericho rakétának közel keleti bemutatójának alkalmával egy csapat rosszarcú egyén elrabolja és arra kényszeríti építsen nekik is ilyen szuperfegyvert. Ő viszont rakéták helyett páncélt épít magának, amivel kiszabadul, s otthon úgy dönt, hogy pénzét és eszét ezentúl arra használja, hogy tökéletesítse páncélját, s abban immár Vasember néven védje a gyengéket és harcoljon a gonoszok ellen. Persze ez nem tetszik mindenkinek, lesznek még nehézségek, de alapvetően a film arról szól, hogy miből és miért lett a bádogember, amolyan eredettörténet, viszont már itt rengeteg utalást kapunk, hogy bizony jön majd folytatás.

Kivitelezés
Mint a fentiekből látszik, a történet nem egy eget rengetően nagy valami, így egyértelmű, hogy a csomagolás adja el a cuccot. High-tech szuperhősről lévén szó, először a CG-t és egyéb technikai részeket említeném. Láttunk már szépen kivitelezett trükk felvételeket és gyönyörű számítógépes grafikát is, de ennél a filmnél mégis leesett az állam. Gyönyörű és hihetetlenül élethű minden jelenet. Még a fizikailag leghúzósabb jeleneteknél sem futott át az agyamon, hogy „na jó gyerekek, ez azért mégiscsak sok”. Röviden összefoglalva ebből a szempontból abszolút első osztályú alkotással van dolgunk.

A színészekre sem lehet semmi panasz. A fő karakter tökéletesen illik Robert Dawney Jr-ra. Eszméletlenül laza, még a legneccesebb helyzetekben is, mégsem esik át a ló túloldalára, ami már idegesítő lenne. A mozi elején – siker, pénz, csillogás című fejezet – is minden emberi gyarlósága ellenére (vagy talán pont azok miatt) egyszerűen nem lehet nem szeretni Tony Stark figuráját, majd később az egész dolog hangulatát az adja meg, hogy végre egy ízig-vérig felelőtlen, hülyeségekre hajlamos szuperhőst kapunk, végre nem egy amolyan Superman féle kiscserkész, aki mindig a helyzet magaslatán áll.

A Tony legfőbb ellenfelét, Obadiah Stane-t alakító Jeff Bridges is tökéletes alakítást nyújt. Kifogástalanul hozza a kimért, hidegvérű gátlástalan üzletembert, aki semmitől nem riad vissza (és igen, jogos a gyanú, hogy a filmnek van egy gyermekfilmekre emlékeztető vonása, miszerint mindig tudjuk, kinek kell szorítani és kinek nem – viszont ez szinte mindegyik képregényadaptációról elmondható). A többiek alakításával sincs komolyabb probléma, igaz nem érnek fel a két főszereplőhöz, de ez részint adódik abból, hogy egyikük karaktere sem olyan igazán meghatározó. Gwyneth Paltrow például a főnökéhez munkakapcsolaton túlmenően ragaszkodó titkárnő (vagy inkább amolyan mindenes) alakját kapta – figyelem, romantikus szál is van ám! –, míg Terrence Howard Tony legjobb és talán egyetlen igazi barátját alakítja.

Zárszó
Összességében nagyon jól összepakolt filmet kap, aki jegyet vált az Iron Manre. Talán a történet az alkotás leggyengébb pontja, viszont a gyönyörű megvalósítás és a színészek mindezt képesek feledtetni – mellesleg nem is abba a kategóriába tartozik a film, amit azért nézünk meg, hogy utána legyen min gondolkodni. Egy szó mint száz, egy igazán jó popcorn mozit hoztak össze a Marvel karakteréből és bár ezen a téren elég kukacoskodó tudok lenni, most még a magyar szinkronra sincs panaszom. Szóval, ha megfelelő hozzáállással ültök be a filmre, akkor 126 perc tömény szórakozást nyújt.

Majd’ elfelejtettem, érdemes végigülni a stáblistát (még ha közben el is kezdik takarítani a termet és a birka tömeg már el is hagyta azt, mint ahogy az a mi esetünkben is történt), ugyanis egy egész kellemes bónuszjelenetet hagytak a végére az alkotók, ami egyenesen üvölt a folytatásért…  

9/10