Itt érzem magam otthon – Interjú a főszereplővel

Mi történik, ha egy átlagos embertől elveszik az identitását és belekényszerítik egy teljesen új életbe? Vajon megéri küzdeni a szabadságért a komforttal és a biztonsággal szemben? 

Holtai Gábor az utóbbi évek egyik legötletesebb filmes produktumát tette le az asztalra élete első nagyjátékfilmjével. Az Itt érzem magam otthon a thriller hátborzongató műfaji sajátosságaival élve egy komor hangulatú, szatirikus tanmese, amely kendőzetlen pimaszsággal meri kritizálni a rendszert, a társadalmi szokásokat és alapvetően az emberi természetet.

A történet főszereplője Rita, a kissé besavanyodott cipőbolti eladó, aki egy váratlan emberrablás áldozatává válik. Amikor magához tér egy sötét, üres szobában, rémülten szembesül vele, hogy elrablói azzal a szándékkal hozták ide, hogy újra „egyesítsék a családjával”. Merthogy Rita valójában nem is Rita, hanem Szilvia, az Árpád család rég elveszett tagja, aki pusztán csak elcsatangolt és nem emlékszik az ő szeretett családjára, akik már annyira hiányolták őt. Noha Rita tisztában van valódi identitásával, a kiszolgáltatottság és a menekülési vágy hatására kénytelen felvenni Szilvi szerepét, és alkalmazkodni a több mint fura viselkedésű Árpád famíliához. Mindannyian az anyagi jólét és a biztonság illúziójában élik gépiesnek tűnő, korlátolt életüket, ahol a boldogság kulcsa a játékszabályok kivétel nélküli betartása. Rita azonban nem hagyja magát bedarálni ebbe a rendszerbe, és óvatos taktikázással elkezdi kinyomozni az Árpád család titkát és a szabadulásának módját, miközben azt is felfedezi, mit kockáztat valójában. 

A film sajtóvetítésén a Ritát alakító Lovas Rozival beszélgettünk, aki többek között a szerep komplexitásáról és a film univerzális üzenetéről mesélt.

Hogyan találkoztál először ezzel a szereppel, és mi volt az első benyomásod róla?

L. R.: Holtai Gábor rendező küldte át nekem a film forgatókönyvének első kész változatát. Mi korábban már csináltunk közösen egy kisfilmet, a Második kört, amiben [Molnár] Áron és Znami [Znamenák István] szintén játszottak, és ugyanúgy Veres Attila írta és a Szőke Dániel fényképezte. Ettől a csapattól jött az ötlet, hogy csináljunk együtt egy nagyjátékfilmet, és amikor a sztori megíródott, onnantól kezdve már velem volt ez a szerep. Én egyébként az első pillanattól fel voltam tőle villanyozva. Éveken keresztül úgy is gondoltam rá, mint életem egyik legkomolyabb kihívása, és hát tényleg az is volt. Talán kicsit több is most már mint szerep, hiszen nagyon sokáig volt velem, és nagyon közel áll hozzám a csapat, akikkel csináltam. Azt mondhatom, hogy egy nagyon személyes része lett az életemnek. 

Hogyan építetted fel magadban ezt a karaktert? Mennyire volt nehéz megtalálni az egyensúlyt, hogy neki van egy önálló személyisége és fel kell vennie egy másik személyiséget, amibe belekényszerítik?

L. R.: Szerencsésnek mondhatom magam, mert a Gáborral ügyeltünk rá, hogy az egész történetet lineárisan vegyük fel. Tehát maga a családban eltöltött idő, az a metamorfózis, ami alatt Ritának módszeresen Árpád Szilvivé kell válnia, azt időrendben rögzítettük. Nyílván ilyenkor az ember sokat hagyatkozik a képzeletére is, hogy milyen az, amikor a teljesen átlagos hétköznapokból átkerülsz egy másik élethelyzetbe. A benevelő szobás jelenetekkel kezdtük [a forgatást], és onnantól kezdve zsigerileg megtapasztaltam azt az érzést, amikor nincs sok gondolatod, a túlélésért küzdesz, és ez egy nagyon jó felütést adott az egész szerepívnek, mert már tudtam, mi honnan jön [a karakterből]. Azok a traumatikus élmények, amik ezt a nőt érik négy nap alatt, megadják a tétjét annak, hogy minden döntése, minden válasza, miről szól. Maga a forgatási folyamat és a pillanatok elemzése ebben nagyon sokat segített, illetve az az ősbizalom, hogy a Gábor ránk írta ezeket a karaktereket.

Voltak a filmben fizikailag és lelkileg egyaránt megterhelő jeleneteid. Hogyan bírkóztál meg ezeknek a nehézségeivel?

L. R.: Nagyon nehéz volt, de végigcsináltam. [nevet] […]  A stábból mindannyiunknak maga az ügy volt a fontos. Mindannyian hittünk ebben a filmben, ezért a lehető legnagyobb szakértelemmel viszonyultunk hozzá. De végig egy biztonságos, bizalmi, érzéki légkör volt körénk teremtve, hiszen egy ilyen védőhálóban könnyebb az embernek előhívnia azokat a gyengeségeit, amik itt a legtöbb jelenethez szükségesek voltak. 

Személy szerint hozzád mely karakterek állnak közelebb? A lelkileg meglehetősen komplexek, vagy azok, akik egy kicsit lightosabbak, mindennaposabbak? A mozi- és a tévénézők inkább az utóbbiról ismernek téged.

L.R.: Színészileg ezt hiba lenne szétválasztani. Egy Mi kis falunkban én ugyanolyan részletességgel építem fel Erika karakterét, mint mondjuk a Futni mentemben a Katát. Egyik érzelem sem könnyű. Függetlenül attól, hogy az ember nevettetni akar vagy drámai hatást kiváltani, a színészi feladat az, hogy az adott pillanatban a szerep kedvéért ezt előhívd magadból. De én ugyanolyan komplexen próbálok gondolkozni mindenféle műfajban előforduló szerepemről. Azt gondolom, hogy az emberi minőség az, amitől jó lesz egy szerep, hiszen a magunk módján mindannyian bonyolultak vagyunk. Előfordult sokszor, hogy ez az én személyes [a rendezőtől független] munkám maradt, de ehhez én szeretek ragaszkodni. 

Volt a szereppel kapcsolatban bármiféle prekoncepciód? Pédául, hogy szeretnéd a nagyközönségnek megmutatni a drámaibb oldaladat, vagy hogy színészként feszegetni szeretnéd a határaidat?

L. R.: Nem úgy gondoltam rá, hogy én, mint Lovas Rozi, mit akarok ebbe beletenni, hanem tudtam, hogy ez egy lehetőség, hogy eljátszak valamit, amit korábban még soha. Tudtam, hogy ez egy komoly kihívás pszichésen, fizikailag, színészileg egyaránt, úgyhogy inkább hálás voltam érte. Ez egy extrém téma, extrém jelenetek és egy extrém szerep, amiért szerintem minden színész hálás lenne. 

Te hogyan fogalmaznád meg, mi a film társadalomkritikai üzenete? Miért fontos erről beszélni?

L. R.: Biztosan sokan fogják kérdezni, hogy mennyire gondoltuk ezt a filmet áthallásosnak a mai társadalmi berendezkedésünkre vagy politikai helyzetünkre. Az igazság az, hogy egyáltalán nem, mivel öt éve íródott a forgatókönyv, akkor még nyoma sem volt annak a kétpólusúságnak, ami jelen pillanatban jellemzi kishazánkat. A film sokkal univerzálisabb témákról szól, azokat fontosabbnak gondolom. A magyar történelem tele van olyan pillanatokkal, amikre ráhúzható ez a film: a szabadságunk, a gondolataink, az elnyomóink, hogy meddig vagyunk hajlandóak kompromisszumot kötni saját magunkkal, meddig vagyunk hajlandóak összehúzni magunkat egy vélt biztonság érdekében, mikor válik fontosabbá az igazság, megéri-e a küzdelem az igazságért. Ezek általános kérdések, de a mi népünket nagyon sokszor érintették. Valahogy most is ebben a helyzetben vagyunk, de bízom benne, hogy a film olyan inspiráló gondolatokat ébreszthet a nézőkben, hogy utána maguk kezdik el megfogalmazni a válaszaikat. […]  Remélem, hogy az lesz a film gyújtópontja az emberek szívében, hogy ha egyszer kiharcolunk egy szabadabb légkört, akkor azzal felelősség is jár, és azt mi együtt határozhatjuk meg, hogy merre irányítjuk.