Hunt: Showdown – Játékteszt

A Hunt: Showdownról még korai fázisában már írtunk egy bemutatót, kicsivel több, mint egy éve.

Akkor azt mondtuk, hogy:

„egy nagyon hangulatos játékkal van már most is dolgunk, és hiába az early access státusz, a program már most szórakoztató tud lenni.”

Korábbi bemutatónkat erre a linkre kattintva érhetitek el.

A Hunt: Showdown a késő 1890-es évek világába kalauzol el bennünket, amit egy idegen erő, különböző portálokon keresztül megtámadott, megfertőzve minden élőlényt, legyen az ember vagy állat. A számos ismert elemből építkező vadászok – akik képzeletemben Alan Quatermain mágiával és alkímiai praktikákkal felszerelt változatai – ezekre a lényekre fenik a soklövetűket, a kutatás vagy pusztán sport öröme végett. A legádázabb harcos pedig nem kevés jutalommal és számos trófeával gazdagabban távozhat az összecsapások végén.

A játék elején kiválasztjuk, hogy melyik vadászunkat szeretnénk harcba küldeni, kiválasztjuk a felszerelését, majd hogy melyik pályán szeretnénk kalandozni. Sajnos térképekből nincsen túl sok, sőt számszerint csak kettő, s pusztán a szörnyek megtalálhatósága és az aktuális fejvadászat célja változik. Egyedül, de akár többedmagunkkal is nekivághatunk a horrorisztikus kalandnak, azonban a külön csavar az egész formulán, hogy bizony nem mi vagyunk az egyetlen vadásztársak a környéken. Számos játékos ugyanarra a trófeára feni a fogát, s a sikeres küldetés nagyban múlik gyorsaságunkon, ügyességünkön és a bevetett taktikánkon.

A szörnyek helyzetét természetfeletti nyomok megtalálásával tudjuk meghatározni. Egy nyom mindig kizár egy adott területet, de arra is volt már példa, hogy rögtön a legelsővel sikerült az aktuális trófeajelölt nyomára bukkannom. Ha megvan a célpont, akkor az amúgy is limitált számú töltények jelentős részének felhasználásval jobb belátásra bírhatjuk az adott rémséget, hogy legyen oly kedves eltakarodni a világunkból. Ha sikerrel járunk, akkor egy körülbelül három perces kiűzés következik, amiről a többi játékos is értesítést kap. Ilyenkor mindenki pontosan tudni fogja, hogy hol történtik az esemény, így kvázi a trófeára pályázó vadászoknak elég erős védekezőállást kell felvenniük, hogy aztán a kiűzés befejeztével elmenekülhessenek a zsákmánnyal. Azonban utóbbi is elég bonyolult művelet, mivel onnan kezdve, hogy egy természetfeletti lény hullájának egy része a birtokunkba kerül, mindenki le tud követni minket, elég kevés esélyt adva, hogy biztonságban eljussunk a kijáratig.

Ez utóbbi szegmense a játéknak a legnagyobb tüske a szememben. Ugyanis innentől kezdve folyamatos rohanásra és tűzharcra kényszerítik a játékosokat, s egy lezárt épületből élve kijutni nem sok esély van, tekintve, hogy minden értelmesebb vadász inkább megvárja odakint, hogy látótávolságon belülre érkezzünk. Nem segít az sem, hogy a matchmaking nem válogat a szintek között, így kettes szinten, ahogy kiléptem az istállóból a frissen szerzett zsákmányommal, egy 24-es szintű gyakorlott emberke, kilométerekről leszedett egy távcsöves puskával. (Alap szinten el se látok odáig, maximális látótávval.)

Az izgalmakhoz pedig hozzájön, hogy 10-ik szint felett a vadászaink bizony végérvényesen halnak meg, így ha akció közben bedobjuk a törülközőt a menüben bizony új barátot kell keresnünk, akiknek megint meg kell vásárolni és fel kell fejleszteni. Épp ezért az egyik legfontosabb és legelső dolog, amit az egyszeri ember megtanul, hogy ebben a veszélyes, mocsaras, rothadó világban, senki nem nyerhet. A meccseket pusztán túlélni lehet, épp ezért érdemes ésszel és higgadtan játszani, nem vállalva felesleges rizikókat.

Összességében a Hunt: Showdown egy érdekes próbálkozás, ami tartalmaz némi potenciált magában, de egyelőre nagyon kevés tartalommal rendelkezik. A kevés pálya és fegyver, valamint a hasonló ellenfelek egy idő unalmassá válnak, s mi is már csak a cikk írásának tiszteletéből tettük bele az utolsó pár órát a játékba. Azonban a hangulat még így is képes beszippantani, a hangok és zenék (főleg a menü zene) pedig elképesztően jóra sikeredtek. Véleményem szerint egy learázás során mindenképp érdemes lehet belekóstolni a játékba, (vagy egy ingyenes hétvégén). És ki tudja, ha a fejlesztők foglalkoznak a játékkal, egy idő után talán nagyobb tömegeket is bevonzhat.