Az ember négylábú legjobb barátjáról fontos tudni, hogy erős szaglásuk miatt számukra elsősorban a szagok jelentik a világot, gondolkodásuk és érzelmi reakcióik pedig egy kisgyermekéhez hasonlíthatók. Ha mélyebben belegondolunk, a kutyák világa egy végtelenségig érdekes, teljesen idegen világ, amibe nem igazán van belelátásunk a mindennapok során. Pontosan erre épít a brnói Brocap Studios játéka, a Hubert, amelyben egy kutya mindennapjait élhetjük át. Hallgathatjuk főhősünk megállíthatatlanul vidám belső monológját, szagokat követhetünk, juhokat terelhetünk, és olykor még a gazdáink után eredő gazdákkal is meggyűlik a bajunk. Az alapötlet kifejezetten ígéretes, a megvalósítás azonban sajnos kicsit darabosra sikerült.
A Hubert történetvezetése már egészen korán próbára teszi a türelmünket. Az egyik korai küldetés például arra utasít minket, hogy keressünk valamit, amivel Lily újra morgóssá teheti az autót. Ez önmagában is furcsán hangzik, de jól érzékelteti, mennyire nehéz eldönteni, milyen hangulatot szeretne megteremteni a játék. Egyik pillanatban még szívmelengető, vidéki kutyás pillanatokkal találkozunk, a következőben már egy farmer szegez ránk fegyvert. Nem sokkal később vécépapírt kell szereznünk a gazdánknak, miközben ő arról beszél, hogy a következő mosdólátogatása eltarthat egy darabig, majd már egy marihuánatermesztő helyszínen végezzük a dolgunkat. És akkor még nem a még bizarrabb álomjelenetekről beszélek.
A játék ráadásul időnként más játékokra is kikacsint, de ezek a poénok sem segítenek abban, hogy világosabbá váljon, milyen irányba szeretne haladni a történet. A hangulatváltások különösen azért zavaróak, mert úgy érezzük, a Hubert esetében éppen a narratívának kellene a központi szerepet betöltenie. A játékmenet ugyanis meglehetősen egyszerű, így elsősorban a történettől várhatnánk, hogy hosszabb távon is fenntartsa az érdeklődésünket.
A nyitó átvezetők még egy érzelmesebb, erős karakterközpontú kalandot ígérnek, az öt felvonás során azonban a szereplők nem kapnak elegendő teret ahhoz, hogy igazán ki tudjanak bontakozni az egyszerű háttér NPC szerepéből. A Hubert így végül egyik irányban sem tud igazán kiteljesedni: nem válik a beígért szívmelengető történetté, de a misztikus, kísérletező megközelítés vagy az önfeledt komédia sem működik következetesen. Ehelyett a három hangulat között váltogat, sokszor meglehetősen kiszámíthatatlanul.
Persze akadnak olyan pillanatok, amikor a humor tud működni. Különösen azok a jelenetek sikerültek, amelyekben a kutya és az emberek eltérő érzékelésére építenek. Amikor Hubert megtalál egy elveszett juhnyájat, megjegyzi, hogy ugyan megvannak az állatok, de mintha nem lennének mind ott. Egy pillanattal később Lily pontosan ugyanezt mondja, ráadásul ugyanazzal a hangsúllyal. Az ilyen apró jelenetek tényleg képesek mosolyt csalni az ember arcára, viszont sajnos ritkán fordulnak elő.
A kutyaélet videojátékos megvalósításában több jó ötlet is rejlik, a küldetések azonban túlságosan gyakran merülnek ki egyszerű tárgykeresésben. A feladatokat valamelyest feldobja, hogy a szaglásunk segítségével kell felkutatnunk a keresett dolgokat, de a gyakorlatban ez annyit jelent, hogy a Witcher-ben látott Witcher Sense segítségével megkeressük a kiemelt tárgyat és visszavisszük a gazdánknak.
A szaglás vizuális megjelenítése alapvetően ötletes, hiszen így egy olyan érzékszervet alakítanak át játékmechanikává, amelyet hagyományos formában nehéz lenne átadni. A probléma az, hogy a ködös szagnyomok követése egy idő után meglehetősen monotonná válik, amin nem segítenek a korábban említett egyszerű küldetésstruktúra sem.
A koncepció akkor működik a legjobban, amikor juhokat kell felkutatnunk, majd visszaterelnünk őket a mezőre. Ilyenkor ugatással ösztönözhetjük futásra az állatokat, saját pozíciónk megváltoztatásával pedig a haladási irányukat befolyásolhatjuk, így egyfajta minijátékká válik a terelés. Ezekben a szakaszokban végre valóban azt érezzük, hogy egy kutya bőrébe bújtunk, amely a megszokott emberi módszerektől eltérően lép kapcsolatba a környezetével.
Sajnos a juhok viselkedése is gyakran frusztráló, a szaglás használata pedig szintén hagy kívánnivalót maga után. Az érzékelési módot csak néhány másodpercig tarthatjuk aktívan, ráadásul a kamera furcsa helyzete miatt a szűkebb helyeken egy-két másodpercbe telik, mire megfelelően tájékozódunk és megtaláljuk hova vezet pontosan a szagnyom.
A legélvezetesebb pillanatokat azok a szakaszok jelentik, amikor egyszerűen csak szabadon szaladgálhatunk. Hubert a sprintgomb nyomva tartásával meglehetősen gyors tempóra kapcsol, és időnként a küldetések is lehetőséget adnak arra, hogy a szagnyomok követése nélkül, teljesen szabadon fedezzük fel a környezetünket. Ezek a pillanatok kifejezetten szórakoztatóak, amit Hubert lelkes belső monológja is tovább erősít.
Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy mindössze egy kétszemélyes stúdió munkájáról beszélünk, így már önmagában komoly teljesítmény, hogy a Hubert egyáltalán ilyen formában megvalósulhatott. A fejlesztőknek láthatóan rengeteg ötletük van, és én őszintén remélem, hogy a jövőben további játékokat is készítenek majd, és tovább javítják a technikájukat. Ez a kaland azonban nem tudja kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket. Látni benne a szenvedélyt, az ambíciót és a jó szándékot, de látszik rajta, hogy a stúdió még gyerekcipőben jár.
Építsd ki a tökéletes szállítási láncot, majd dőlj hátra és gyönyörködj alkotásodban (amíg valami elkerülhetetlenül…
Rakj rendet egy, a feje tetejére forgatott biolaborban a Quarantine Lab Sort-ban!
Ugorj be egy Anime stílusú, Nier játékok inspirálta roguelike akció RPG-be, mely végigjátszásához nincs szükség…
A Demons’ Night Fever egy új, sötét humorú, még extrább megközelítése stratégiai RPG műfajnak a…
Juss be egy elhagyatott dínó parkba, és nyerj betekintést a sötét titokra, a, melyek alatta…