Kategóriák: CikkekPC tesztekPlayStation 5 tesztekXbox Series S tesztek és Xbox Series X tesztek

Hell is Us – játékteszt

A Hell Is Us nem fél kényelmetlenséget okozni a játékosának. Ez egy olyan játék, amely a bizonytalanságban, az elhallgatott történetekben és az elveszett identitásokban talál vissza egy régi, ma egyre ritkábban látott struktúrához. A Rogue Factor alkotása nemcsak háborúról, hanem a háború utáni némaságról is mesél. Emellett egy országról, ami szeretné elfelejteni a saját múltját, miközben a romok között rengeteg személyes történetet tanyázik és várja, hogy felfedezzék.

A történet középpontjában Hadea áll, egy fiktív ország, amely évtizedekre elzárta magát a külvilágtól. Az egykori diktatúra egységes hitet és kultúrát kényszerített a népre, elfojtva minden mást, ami sokszínűvé tehette volna. Most, a falak leomlása után, a csend uralkodik. Ebbe az országba csöppenünk mi is, Remi szerepébe. A főhősünk gyermekként menekült el Hadeából, most pedig visszatér, hogy megismerje, honnan menekült el, és megtalálja, hogy mit hagyott maga mögött.

A Hell Is Us különlegessége abban rejlik, hogy egyáltalán nem fogja a kezünket. Nincsenek térképek, nincs küldetésnapló, és a világ sem vezet minket semmilyen „videójátékos” módon. Csak egy iránytű, néhány előre megírt jegyzet, illetve a saját felfedezésünk, és az az alapján készült feljegyzéseink maradnak. Ez a döntés nemcsak játékmeneti kihívás, hanem tematikus állásfoglalás is: Hadea kiismerhetetlen, és a háborúban minden bizonytalan. A továbbjutáshoz itt nem fogunk egyszerűen csak ikonokat követni, hanem a saját ösztönünk, és a játék tájaiba épített természetes útvonalakat.

Remi útját groteszk lények, úgynevezett Lymbic entitások keresztezik. Ezek sápadt, emberi tulajdonságokkal rendelkező árnyak, amelyek csak titokzatos, ugyan ezen nevet viselő fegyverekkel pusztíthatók el. A harcrendszer a Dark Souls és a Nioh ikonikus harcmodorát idézi: feszes, precíz, és minden ütésnek súlya van, azonban a nehézség ez esetben nem ér fel egyik souls játékhoz sem.

A harc azonban hiába gördülékeny és technikás, egy idő után monotonná, egyszerű gombnyomkodássá halványul, hiszen ennek a játéknak nem ez a központja. Az ellenfelek száma csekély, az új képességek pedig ritkán hoznak valódi változást, így a harc, legyen bármilyen látványos is, inkább egy két lényegi rész közötti átvezetőként szolgál, mint központi tényezőként.

Sokkal izgalmasabb az, amit a játék a felfedezéssel mond el. Hadea világa gyönyörű és szomorú: romos falvak, elhagyott könyvtárak és festményszerű tájak mesélnek arról, mit veszített el ez az ország és a benne élő emberek. Egy-egy puzzle akár órákon át is lekötheti az embert, például amikor egy rozsdás széf történetét kell kibogozni, nyomok után kutatva faluról falura. A játék teljesen ránk bízza a feladatok megoldását, és ettől vált igazán magával ragadóvá.

Sajnos ez az önbizalom nem mindig tart ki. A Hell Is Us fejlesztői néha megijedtek attól, amit felépítettek: előfordul, hogy a játék hirtelen tippeket ad, útmutatókra vonja fel a figyelmünket, mintha megijedtek volna, hogy a játékos reménytelenül képes lesz elveszni. Pedig épp ez a bizonytalanság és magunkra utaltság a fő mozgatórugója a játéknak, ezek azok, amik igazán beindítják az ember képzeletét.

És ez főleg azért történik így, mert a világ felépítése páratlan. A Lake Cynon békéje éles kontrasztban áll az Auriga Múzeum elidegenítő brutalizmusával, mintha minden helyszín más történelmet, más traumát hordozna. A látványvilág, a karakterdialógusok teátrális beállításai és a finoman megkomponált felhasználói felület egyaránt azt sugallják: itt minden részlet szándékos, és mindennek története van. Minden épület, minden szobor egy elhallgatott emlék, mintha csak egy Tolkien könyvet élne át az ember.

A narratíva végül nem mer elég mélyre menni. A politikai manipuláció, a vallási üldözés és a nemzeti identitás kérdései háttérbe szorulnak egy misztikus gonosz árnyékában, pedig a háború sebeit nem démonok, hanem emberek ejtik – amire a cím is erősen utal. Mégis, a játék legjobb pillanataiban nem a párbeszédek, hanem a csend beszél: az elhagyott falvak, az üres tömegsírok, a szél által mozgatott zászlók.