A pékség atmoszférája lassan, de könyörtelenül telepszik rá a játékosra. A félhomályos termek, a megcsavart falak és a szűk folyosók mind azt sugallják, hogy ez a hely régóta él, lélegzik, és figyel. A hangok összesége finoman, mégis hatásosan dolgoznak: a távoli zajok, a bizonytalan neszek és a tompa zenei motívumok állandó feszültséget keltenek. Nincs szükség hirtelen ijesztgetésekre, mert a rettegés folyamatosan jelen van, mint egy háttérben lappangó fenyegetés. A pékség lakói – a torz, sütemények ihlette lények – nem pusztán akadályok, hanem a hely szerves részei. Mindegyikük saját viselkedéssel és „személyiséggel” bír, ami még nyugtalanítóbbá teszi a velük való találkozást. Olyan érzés, mintha maga az épület termelné ki ezeket a szörnyeket, hogy megvédje sötét titkait.