Bloodhound – Játékteszt

Amikor kezeim közé akadt a Bloodhound konzolos verziója, ugyanezen frenetikus, pörgős és gyors élményre számítottam de persze tudtam, hogy itt nem hús vér emberek ellen kell majd küzdenem, hanem a számítógép által vezérelt lényekkel szemben kell majd megbirkóznom.

Tudni kell továbbá rólam azt, hogy nem vagyok a kontrolleres irányítás híve, azonban mivel szerettem volna gyakorolni ezen periféria általi vezérlést, így nem tétováztam és neki is vágtam az FPS zsáner egyik új üdvöskéjének, de szigorúan első végigjátszásként, csak easy fokozaton. Hiszen a pokol kapujához az út hosszú és dimbes dombos módon van kikövezve, így jobb ha óvatosan tesszük meg ezen lépéseket, gondoltam én naivan. Nos a naivitásom kifizetődött, mivel bár legtöbbször elég könnyedén átsiklottam a nehézségeken, azért akadt pár momentum, ahol kislányos zavaromban felsikítottam, az éppen rám futó ördögfajzatok végett.

A történet egy elég gyorsan végbemenő – prológusként szolgáló – képregényszerű bevezetéssel meséli el a játékos számára a főhősünk indíttatását, amely így visszagondolva mostanáig sem tisztult ki a fejemben. No de sebaj, útnak indultam hát, meg is szerezve az első közelharci fegyverem mellé a kis revolveremet, amely csak a játék elején bizonyult hasznosnak.

Kapásból az első pályán úgy éreztem, ez valahogy elég lassú ahhoz képest, amire számítottam, de áldom a saját türelmem, hogy nem egy hirtelen vett megérzés alapján ítélkeztem, és hagytam magam mögött ezen kalandot. Történt ugyanis, hogy szépen lassan, ahogyan haladtam előre a történetben, egyre több ellenség zúdult rám, egyre több fegyverre tettem szert, és egyre inkább egy kaotikus mégis gyors és addiktív élménybe csöppentem.

A golyószórókat tekintve kapunk sörétes puskát, gránátvetőt, lángszórót, lézernyalábokat osztó fémszerkezetet, és egyéb nyalánkságokat, amelyeknek másodlagos funkciójával is aprítani tudjuk majd a pokol hadseregét. Mit sem érne azonban egy gyors lefolyású játékmenet, egy aláfestő zenei kíséret nélkül, igaz? Nos igen, a zené összessége szó szerint olyan élményben részesített, mintha egy rockbanda előadásának kellős közepén álltam volna.

Minél több bögyös ördöglányka futott felém, hogy kitekerje a nyakam, annál erősebb dobszóló dübörgött a fülemben, így mindig a megfelelő melódiára kérhettem fel egy tánc erejéig a démonok legjavát.

A Bloodhound kellő módon, jól felosztva adagolta nekem a különféle játékmenetbeli lehetőségeket, így olykor egész armadányi rusnyaságtól kellett megszabadulnom a harci eszközeim segítségével, olykor pedig kulcsokat megszerezve kellett megtalálni a továbbjutáshoz szükséges útvonalat. Ezen szekvenciákat természetesen egy-egy főellenfél harccal való küzdelem koronázza meg, amelyek így visszagondolva szintén elég ötletesre sikeredtek.

Kapunk majd repkedő bukott angyaltól kezdve, őrült láncfűrészes gyilkost is, akik a hadseregük vezetőjeként mindannyian a mi halálunkat akarják minél előbb megízlelni. De ha elég ügyesek vagyunk, akkor természetesen ezt megakadályozhatjuk. Külön tetszett a bossoknál az a jelenség, hogy mindegyiknél más-más taktikát kellett alkalmaznom a harcok során, így nem érződött egy repetitív gyilkolási procedúrának.

Hab a tortán mindezen élményeimre vonatkozóan maga a látványvilág és annak stílusos kivitelezése volt. A vér jelenléte, és a csonkolás – bár alapjáraton nem tartozik a kedvenceim közé – mégis itt úgy érzem maximálisan jól szerepelt, és elengedhetetlen volt, hogy beleképzelhessük magunkat a főhősünk bőrébe. Külön nagyokat kacagtam, amikor pár démoni „örömlány” kicenzúrázott melleivel szeretete volna felkérni egy keringőre az általam irányított harcost ifjút.