A Way Out – Játékteszt

A Way Out már a bejelentésekor felhívta magára a figyelmet különös koncepciójával. Nagy örömömre nem egyebet tűzött ki célul, mint az osztott képernyős móka feltámasztását, a kooperatív kalandok előtérbe hozását. Hiszen valljuk be, ha manapság internet nélkül csak egy jót akarunk szórakozni családdal, barátokkal, párunkkal, nincs könnyű dolgunk. Két lehetőség közül választhatunk: az első, hogy visszanyúlunk régi klasszikusokhoz, egy olyan érába, ahol még nem az interneten való játék volt a menő dolog, hanem az, hogy iskola után egymásnál találkozva két kontrollerrel mélyedtünk el egy virtuális világban. A másik, hogy veszünk még egy konzolt, PC-t vagy egyéb konzolt (feltéve, hogy nem sport- vagy verekedős játékokkal akarunk játszani). Ugyanis manapság már csak hébe-hóba jön egy-egy jó játék, amit ketten végig lehet játszani, ugyanabban a légtérben, ugyanazon a masinán. Persze akadnak gyöngyszemek is: Cuphead, Overcooked és társai. De A Way Outhoz hasonló kaliberű alkotás már ritka, mint a fehér holló. Most hirtelenjében nem is tudnék mondani.

Az EA által felkarolt alkotás a multiplayerre épít, egyedül nem is lehet játszani vele. Mindenképpen osztott képernyőn éljük át Vincent és Leo kalandjait, a kérdés csupán az, hogy online vagy offline leszünk játék közben? Ezt elősegítve az értékesítési koncepció is meggyőző, és mindenképpen elismerésre méltó. Ugyanis amennyiben egy ismerősünkkel esnénk neki a kalandnak, elég egy példányt megvenni a játékból, s így vagy ketten egy gépről játszunk, vagy két külön gépen. Utóbbi esetben az eredeti példánnyal rendelkező játékos meghívhatja barátját a játékba, aki egy online letölthető, csak meghívásos alapon működő verzióval tud csatlakozni. Két főre elosztva a kilencezer forintos árcédula pedig már nem is olyan vészes, nem?

A történet a bankár Vincent és a forrófejű, többnyire rablási melókra szakosodott Leo körül körvonalazódik. Mindketten ugyanannak a maffiózónak kerültek az útjába. Vincent tudtán kívül keveredett pénzmosásba, majd később tudatosan folytatta tevékenységét. Míg kicsiben ment a dolog, nem volt ellenére a plusz kereset, azonban ahogy nőtt a tét, úgy lett egyre kényelmetlenebb számára a szituáció. Megpróbált kiszállni, aminek nem lett jó vége, s alaptalanul vádolva, gyilkosság miatt került börtönbe. Ugyanez a szituáció Leónál is, akit egy gyémántrablás utáni üzleti tranzakció során vert át munkaadója, s szintén egy gyilkosságot rákenve küldte őt hűvösre. A két embert pedig az említett rosszfiú, Harvey köti össze. Azonban a börtön nem elég, Harvey bérgyilkosokat küld Leóra, a két férfi pedig elhatározza, hogy sérelmeik vért kívánnak. Nincs más hátra, meg kell szökni, és pontot kell tenni az ügy végére.

A sztori tekintetében nem kell Oscar-díjas alkotásra számítani. Tipikus bosszúhadjáratról szóló történet, tipikus szereplőkkel, tipikus helyszínekkel és tipikus szövegekkel. Kicsit olyan az egész, mintha a „Hogyan írjunk rablós-bosszúhadjáratos történetet, szökött fegyencekkel?” című nagy könyvből merítették volna. Azonban valamilyen megmagyarázhatatlan módon az egész működik. A forrófejű Leo és a higgadt, okosabb megközelítéssel operáló Vincent karaktere jól működik együtt. A történet azonban a szökés után képes sokszor hosszú percekre leülni, ugyanúgy, ahogy a semmiből képes adrenalinpumpáló akcióval elkápráztatni minket. Ez a hullámzó teljesítmény azonban nem válik a játék előnyére.

Legalább ennyire kérdéses a folyamatos osztott képernyő is. (Mindegy, hogy local co-opban vagy online co-opban játszunk). Gyakran előfordult, hogy míg az egyik játékos karaktere egy hangulatos pillanat közepében volt, a másik akarva-akaratlanul megölte az egészet egy teljesen másik helyszínen, például egy kerékpár csengőjét babrálva. Ugyanilyen frusztráló lehet, amikor valaminek a közepén vagyunk, de a játék úgy dönt, hogy társunk cselekményszála fontosabb, ezért felnagyítja az ő képernyőjét, a miénk kárára. Azonban ez a mechanika jól is el tud sülni, néhány üldözéses jelenetnél egész jól működnek ezek a vágások és a kétkamerás beállítás. Párszor a játék képes csak az egyik vagy csak a másik játékos kezébe adni az irányítást (ilyenkor teljesen övék a képernyő), vagy megfordítani az alapból vertikálisan felosztott képet horizontálisan, de arra is adódott példa, hogy felsőnézetbe váltott a játék, vagy éppen 2D-s oldalnézetbe. Röviden szólva stilisztikai és játékstílusbeli váltásból nincs hiány, s ugyanez igaz a játékmenetre is.

Ugyanis a játékmechanika elemeit, egy nagy keretet leszámítva, teljesen funkcionálisan kezelték a készítők, a szituációknak megfelelően. Alapvetően a kooperációra épülő mászkálós, beszélgetős játékmenet a jellemző, ami célirányosan vezeti előre a történetet. A jól megkoreografált akciók során QTE-k segítségével haladunk előre, a döntéseket közösen kell meghozni, de volt, hogy míg az egyik karakternek lopakodnia kellett, a másik egy szinttel lejjebb verekedve próbált elmenekülni. Megint másik alkalom során, míg egy csavarkulcsot kellett megszerezni Leóval, Vincent feladata a nővér és a biztonsági őr figyelmének elterelése volt. Egyszóval a kreativitással nincs hiány, azonban muszáj észben tartani, hogy ez csak így, két játékos esetén működik.

És ez a legnagyobb erénye és hátránya is az A Way Outnak. Önmagában se a történet, se a játékmenet nem állna meg a lábán. Előbbi teljesen középkategóriás, utóbbi pedig egyáltalán nem kiemelkedő. A szinkronszínészek sincsenek a helyzet magaslatán, a szövegek is sokszor elég bénácskák, a QTE-k nem túl izgalmasak, a fikarcnyi lövöldözős és autósüldözős rész pedig teljesen átlagos, mindkettőből láttunk már sokkal jobbat. De a két játékosra épülő mechanikák mégis működnek, mi nagyon jól szórakoztunk együtt, de biztos vagyok benne, hogy egyedül ezt már nem mondhattam volna el. Ehhez még hozzájön, hogy a börtönből való szökést a játék első negyedében lerendezzük, s onnan már csak a menekülésre és a bosszúra koncentrálunk a játék maradékában. Kicsit több lehetőséggel és gondolkodósabb játékmenettel sokkal maradandóbb alkotás születhetett volna. Mindenesetre a játék mindenképpen megér egy próbát, ha van kivel végigjátszani.