A kaszkadőr – Filmkritika

Ryan Gosling is Colt Seavers in THE FALL GUY, directed by David Leitch

Május 2-án mutatták be a hazai mozikban A kaszkadőr (The Fall Guy) című filmet Ryan Gosling és Emily Blunt főszereplésével.

Hősünk kaszkadőr, és mint mindenkit a kaszkadőrközösségben, őt is felrobbantják, lelövik, elütik, kidobják ablakokon és leejtik magas helyekről, a mi szórakoztatásunkra. És most, frissen felépülve egy balesetből, ami kis híján véget vetett a karrierjének, meg kell találnia egy eltűnt filmsztárt, ki kell bogoznia egy összeesküvést, és meg kell próbálnia visszanyerni élete szerelmét.

A film fogadtatása kicsit vegyes volt, de általában a két végletet képviselték a kritikák: van, akinek nagyon bejött a hangulata, a színészi játék és a látványos jelenetek, valamint a betekintés a filmes produkciók kulisszái mögé, míg mások fennakadtak az amúgy kicsit bugyuta történeten és a film első felében tapasztalható lassabb tempón.

Hogy kinek van igaza? Írásunkból kiderül!

Nézzük először a fanyalgók megjegyzéseit! Igen, a film a kelleténél hosszabb (15-20 percet simán ki lehetett volna vágni belőle, de ez manapság teljesen átlagos probléma), és az első felénél nagyon lassan indulnak be az események, és kicsit megterhelő néha a váltás az akciódús kaszkadőrjelenetek és a romantikus évődés között. Vannak olyan poénok, amelyeknél nem lett jól belőve a célközönség, vagy éppen a fordítás során veszett el a jelentés (pl. kíváncsi lennék, hogy a „fánkozás” szó hallatán hányan gondolták a nézőtéren, hogy egy Dunkin Donutsba hívja Colt Jodyt az autós fánkozás helyett – még úgy is, hogy többször is látjuk, ahogy a páros ül az autóban, és ez a motívum végig van vezetve az egész filmen). Ugyanígy egy kicsit „kockás” lett a Comic-Con erőltetése, és van még jó pár csak az amerikaiaknak szóló utalás is, amelyek más piacokon egyszerűen nem tudnak érvényesülni. És ide lehet sorolni a film címének alapjául szolgáló The Fall Guy amerikai sorozatot is, amely a nyolcvanas években futott Amerikában, és itthon valószínűleg a kutya sem hallott róla, így a stáblista utáni jelenet sem ül úgy, mint az óceán másik oldalán.

Na de minden más téren egyszerűen remekmű, amely egyszerre hajt fejet az 1980-as évektől kezdődően létrehozott akciófilmes alkotások (és sorozatok), illetve a bennük szereplő kaszkadőrök, statiszták és háttérmunkások előtt, miközben olyan poénokkal és filmes és eredeti utalásokkal bombázza a nézőt, hogy percekig fogjuk majd a hasunkat a nevetéstől. (Gyakorlatilag bármelyik űrlényes jelenetet idesorolhatjuk, köszi, jelmeztervezők!) Mindezekhez társulnak az olyan, libabőrt kiváltó jelenetek, mint amikor a Miami Vice főcímzenéje felcsendül, és a korábban Colt által gondosan előkészített poén gyümölcsét végre learathatjuk.

Ilyen téren a filmrajongók tobzódhatnak az intelligensebbnél intelligensebb, kifinomult utalásokban, és ennél élvezetesebb filmet keresve sem találhatnának. (És még sorolhatnám: a kellékeken át Tom Ryder filmes plakátjaiig mindenhol van valami apró utalás, amitől mosolyogni támad majd kedvünk.)

Nincs túlpakolva CGI-jal, nincsenek benne felesleges szálak és túlgondolt karakterek, mindenkinek kristálytiszta a motivációja, az események sora jól követhető, a színészek pedig brillíroznak a szerepeikben, legyen szó éppen a kaszkadőrkoordinátorról (Winston Duke külön dicséretet érdemel a film második felében lévő, Colttal közös bunyós jelenetéért), a Metálvihar című film produceréről vagy filmünk főszereplőiről. (És ne feledkezzünk meg Jean Claude-ról, a kutyáról sem!)

És pontosan ez az, ami miatt minden film- és sorozatrajongónak kötelező darab lesz A kaszkadőr. Beülsz a moziba, felcsendülnek a nyitójelenet dallamai, és onnantól kezdve magával ragad a nagybetűs HANGULAT, ami a stáblista végéig kitart majd (leszámítva azt az összesen kb. negyed órányi játékidőt, amíg kicsit kínosan feszengsz a belassuló tempó és a kínosabb párbeszédek miatt). Nincs mese, ne várjatok a streamre, ezt a filmet moziban KELL látni!