A horror. Ez az a műfaj, amit nagyon nehéz művelni, bármilyen médiumról legyen is szó, de szerintem könyves formában az egyik legkeményebb dió, mert ott egyszerre nagyon sok mindent kell átadni az olvasónak, hogy elérjük a kívánt hatást. Számomra az egyik hatalmas kedvenc a horrorírók közül Clive Barker, a maga rettentő naturalista leírásaival be tud rántani a sorok közé, és mindent érzékelek, a szagokat, a szereplők érzéseit és a mérhetetlen brutalitást, ami történik. De miért is írok ilyeneket az elején? Mert A végzet tébolyult kerekétől hasonlót vártam. De meg is kaptam? Ez majd csak később derül ki.

A Fumaxnak Josh Malermantől ez a harmadik könyve, az első egy igazi keményvonalas thriller volt, a Madarak a dobozban, jött egy soft horror a Ház a tó mélyén (erről van is kritikánk), és most itt A végzet tébolyult kereke, ami igazi kemény horrornak lett bemutatva. Nézzük is a történetünket:

„Philip Tonka hat hónap kóma után tér magához. Senki sem tudja, mi történhetett vele – ugyanis teste összes csontja összetört. Halottnak kellene lennie, mégis él. És napról napra egyre több derül ki arról, hogyan szerezte megmagyarázhatatlan sérüléseit…

A Danes együttes – Detroit üdvöskéi – tagjai az 1950-es évek derekára kiégtek, és inspiráció hiányában képtelenek újabb slágert szállítani a közönségnek. Kétségbeejtő helyzetüknek az amerikai kormány egyik ügynöke vet véget, aki különös megbízással keresi fel őket. Egy afrikai sivatagba kellene elutazniuk, hogy felderítsék egy rejtélyes és állítólag rosszindulatú hang forrását. A frontember, Philip Tonka irányításával a Danes tagjai hátborzongató utazásra indulnak a perzselő sivatagon át – egy olyan utazásra, amely Tonkát egy borzalmas, sötét titok hálójába viszi.”

Nehéz igazán belekezdeni ennek a könyvnek a kritikájába, mert több érzés is kering bennem, és meglehetősen vegyesek, nagyon sok minden tetszik, így szerintem inkább ezzel a résszel kezdeném.

Egy minimalista spoilerrel indítok, mert e nélkül nehéz levezetni bármit is. A történet leírásból kitalálható, hogy a könyv két idősíkon halad, ami a vége felé egyesül. Amivel kezdünk, hogy Tonka már kórházban van, és a felépülését, illetve a kezeléseit követhetjük nyomon, mellette pedig van a másik sík, ahol még nincs semmi baja, és egy furcsa zajt keresnek, valamint annak a forrását az afrikai sivatagban. Így magát a leírásokat is két részre szedném, mert tényleg olyan, mintha két külön történetet kapnánk, ami a majdnem, hogy csak a végén egyesül és nyer értelmet.

Első „történetünk”: Tonka az afrikai sivatagban. Ennek kellene lennie az érdekesebbnek, mert egy furcsa hang nyomában van főszereplőnk a társaival, egy hang, amely még az atombombát is semlegesíteni tudja, illetve a fegyvereket működésképtelenné teszi. De valahogy nem jött át a rejtélyesség, aminek kellett volna. A hang hatását az embereken is bemutatják párszor, de akkor sem fogott el az az érzés, aminek kellett volna, egyszerűen nagyon hiányzott nekem a beleéléshez a mély leírás. Maga a minőség is olyan itt, mint a sivatagban: amikor egy dűne tetején vagyunk, és izgulhatunk, de amint elindulunk lefelé, már a dűne mélyén vagyunk, és érdektelen, pedig amikor elérünk a forráshoz, annak kellene lennie a könyv mindent elsöprú csúcspontjának, de hiányzik ez a katarzis.

Jöhet a második „történetünk”: Tonka a kórházban. Számomra ez több érdekességet is nyújtott, a horror innen is hiányzott, és inkább thrillernek mondanám. De a felépülés folyamata nagyon jól le van írva, ahogy Tonka kapcsolatot alakít ki az egyik ápolóval, és fény derül arra, hogy az amerikai kormány mit is szeretne tőle, illetve magában a kórházban mit is művelnek vele. Tényleg voltak izgalmas részek, és nagyon sajnálom, hogy nem ezt a szintet hozta végig a könyv.

Maguk a karakterek is nagyon jók, Tonka minden egyes porcikáját, múltját, tettét megismerhetjük, de a mellékszereplőkkel is nagyon jól bánik az író, mindről annyit kapunk, amennyit kell, szükséges, hogy esetleg megszeressük őket.

Szerintem azt már mindenki kitalálta, hogy a hangulattal annyira nem voltam megelégedve. Egy igazi vérbeli horrort vártam, de ahhoz képest elég vérszegény minden értelemben, ezért is sorolnám bátrabban a thrillerek közé, de ott viszont nagyon jól teljesít. Húzzák az idegeinket: a történet lassan, de biztosan halad előre.

Viszont amivel nagyon nem vagyok megelégedve, és nagyon szomorú vagyok, az a könyv vége. Egyszerűen túl idilli lett. Persze benne van a keserűség, de túl szép, túl jó. Nem érzünk semmi veszteséget, csak annyit, hogy ennek a könyvnek is vége lett, és jöhet egy másik.

A végzet tébolyult kereke egy jó horrorkönyv is lehetne, de számomra nagyon hiányoznak a részletes leírások, amik berántanának, azok, amiktől émelyegnék a hang hatására, együttéreznék a szereplőkkel és fintorognék a brutalitáson. Mint említettem, thrillernek kifejezetten jó, de ahogy a végére érünk, csak egy könyv lesz a sok közül. Aki szereti a misztikumra  és ideghúzásra épülő könyveket, azoknak nyugodt szívvel merem ajánlani, csak ne olyan várakozással álljanak neki, mint én is tettem.

A végzet tébolyult kereke

Oszd meg velünk és olvasóinkkal a saját véleményedet egy hozzászólásban!

hozzászólás