A film André Aciman – 67 éves, Egyiptomban született törökországi zsidó és olasz felmenőkkel bíró, – amerikai író regénye alapján készült.  A forgatókönyvet a többszörös Oscar-jelölt James Ivory írta, a nagyszerű rendezést pedig Luca Guadagnino-nak köszönhetjük. A filmet február 8-tól tekinthetjük meg a magyar mozikban. Az idén 90. alkalommal megrendezett Oscar-gálán a Szólíts a neveden három kategóriában (Legjobb adaptált forgatókönyv, Legjobb férfi főszereplő, Legjobb film) is megméretteti magát a győztesnek járó aranyszoborért. Azt gondolom, teljes joggal! Nem egészen SPOILER-mentes összefoglalóm és véleményezésem nyújtom át írott formában nektek.

A történet Észak-Olaszország gyönyörű tájaira kalauzol minket. A Perlman család nyári vakációja most is úgy indul, ahogy minden évben. A művészettörténész Mr. Perlman (Michael Stuhlbarg) feleségével (Amira Casar) és fiukkal (Timothée Chalamet) idén is vendégül látja néhány hétre a családapa valamely tanítványát, hangulatos birtokukon, így érkezik meg körükbe az idei szerencsés, Oliver (Armie Hammer). A magas fiatalember nagyon hamar belopja magát mindenki szívébe megnyerő mosolyával, közvetlenségével, és intellektusával. A napok telnek-múlnak, barátok jönnek-mennek egy könnyed nyári vacsora apropója kapcsán, amit a családtagként kezelt szakácsnő készít szeretetteljes gondossággal, fiatalok röplabdáznak a homokban, az entellektüel vadóc fiú nyüstöli a zongorát, a helyi kocsmában egy hideg sör mellett kártyáznak a törzsvendégek, strandolás alkalmával csordogálnak a vízcseppek a felhevült testeken, és táncot lejt mindenki a helyi szórakozóhelyen a nyolcvanas évek slágereire. Minden oly’ tökéletes, és idilli.

 

A kezdeti udvariaskodás, és tisztes távolságtartás a két fiú között hamarosan leomlik, úszás, és a művészetekről folytatott eszmecserék során. Gyönyörű tájakon, és jellegzetes épületek között kerékpároznak, miközben valami észrevétlenül munkálkodni kezd, és minden megváltozik. Az amerikai vendég nem csak a helyi lányok körében arat osztatlan sikert, de érzelmi csapokat nyit meg a házigazdák 17 éves kamasz fiának lelkében is. Elio útkeresésének szemtanújává válunk. Kétely nyomasztja lelkét saját ébredező szexualitását illetően, amit Oliver személye vált ki belőle. Telnek a napok, és úgy tűnik, hogy a fiú nincs egyedül az érzéseivel. Szavak nélküli, kölcsönös vonzalom ez, de a kétely mégis ott lappang mindkettejükben. A szavaknak súlya van, mellyel Oliver tisztában, így egy ártatlannak tűnő vállmasszázzsal próbálja a fiú tudtára adni vonzalmát, ami látszólag nem talál viszonzásra, bár inkább csak nem egyértelmű a jel. Mindeközben Elio érzései belül már tombolnak, amit gyerekkori barátnője közeledése révén más irányba terel. Oliver ruhájának érintése, ékszakai kimaradozásai vegyes érzéseket váltanak ki a fiúból. Nem sokkal később az egymás előtti burkolt kitárulkozás egy háborús emlékmű előtt indul el. Elio szemében, és tetteiben ott van a mindent elsöprő szenvedély, ami ekkorra már Oliver-t is magával sodorja, így végre elcsattan köztük a várva-várt csók. A határt az idősebb fiú, Oliver húzza meg. Egymás kerülgetése kezdődik, elnyomás, lányokkal való kísérletezés, a másik utáni titkos vágyódás, ami az egyre elviselhetetlenebb hiányérzettel párosul. Hiába kerültek közel egymáshoz, és már nem titok a másik előtt kölcsönös vonzalmuk, mégis várat magára a folytatás. A lelki és fizikai vonzalmat a nyár melege szerelemmé érlelte. Elio nem bírja elviselni a kialakult helyzetet, és a legártatlanabb, legkedvesebb módját választja a kezdeményezésnek. Egy levelet csúsztat be Oliver szobájának ajtaja alatt. Másnap éjfélig várat magára a mindent elsöprő beteljesülés, amit egyébként kellő szenvedéllyel, mégis igen művészien sikerült ábrázolni a rendezőnek. A hátralévő időt kihasználva, egymás árnyékaként léteznek. Az elválás közelsége a fájdalmas, barack ízű beismeréssel végződik.  Ez a nyár más, mint a többi. Valakinek segített a saját határait feszegetni, ezáltal önmagát jobban megismerni, és elfogadni, míg másvalaki saját megalkuvóságát erősítette, következésképp sorsdöntő lépésre szánja el magát.

Oliver szerepében a félisteni adottságokkal bíró, Armie Hammer tökéletesen visszaadja az intelligens, érzékeny lelkű, mégis hihetetlen magabiztosságot sugalló amerikai fiú karakterét, akit nem lehet nem szeretni.

Timothée Chalamet Elio szerepére tökéletes választásnak bizonyult, misem bizonyítja ezt jobban, az Oscar-díj jelölése, a már említett legjobb férfi főszereplő kategóriában (én nagyon drukkolok neki, mert zseniális az alakítása).

A film utolsó, szívszorító jelenetében, a kandalló tüzébe pillantva pár perces, néma arcjátékkal újraéli az elmúlt időszak történéseit, ami talán megalapozza életének következő periódusát. Az egyik legszebb befejezés, amit filmben valaha láttam. Külön kiemelném Michael Stuhlbarg játékát, aki Elio édesapját alakítja. A film utolsó etapjának monológjában olyan bölcs gondolatokat ad át fiának, amely minden útját kereső embernek lehet útravalója, és tisztára mossa minden homofób apa érzését és tettét a világban. Bárcsak minden apa így szeretné a fiát, a lányát, a gyerekét. A szívem szakadt meg, ömlött a könnyem, és nem szégyelltem.

Az üzenet egyszerű. A szerelem, az szerelem! Nincs neme, nincs kora, és nincs határa! Találjunk rá magunkra, egy életünk van, éljük úgy, és azzal, akit a szívünk választ, nem pedig a félelmünk. A múlt árnya, amit egykori gyávaságunk/megalkuvásunk jelent, örökre elkísér minket, és csak később emlékeztet minket döntésünk helytelenségére… de akkor már túl késő lesz.

Oszd meg velünk és olvasóinkkal a saját véleményedet egy hozzászólásban!

hozzászólás