Érdekes. De mielőtt mélyebben belemennénk, hogy milyen is lett az ötödik felvonás, vessünk egy pillantást mai filmes szokásainkra. Nagy sajnálatomra az internet korában a spoilerek elkerülése szinte lehetetlen, s eljutottunk arra a pontra, hogy gyakran egy-egy termék költségvetésében – legyen az játék vagy film – majdnem ugyanannyi erőt és pénzt fektetnek az adott termék marketingkampányába, mint a tényleges filmbe. Előzetes előzetes hátán, bemutatók, játékmenetek tömkelege, s a végén arra eszmélünk, hogy még ki se tűzték a premier dátumát, de már mindent tudunk, mindent láttunk. Kalózos történetünkre ez olyannyira igaz, hogy A galaxis őrzői 2 előtt egy komplett 5 perces jelenetsort levetítettek a filmből. Sajnos ez a tendencia egyre csak terjed, s ma már roppantul óvatosan kell eljárnom, s küzdenem kell a temérdek reklám ellen, ha szeretnék valamiféle élményt kicsikarni egy-egy filmből vagy játékból.

Valahogy így volt ez a Salazar bosszújával is. Mire eljutottam megnézni a filmet – premier utáni nap – addigra tudtam minden olyan dolgot, ami valamiféle meglepetés lehetett volna, ami egy „hűha, wow” élményt kreálhatott volna a mozikban. Tudtam, hogy visszatér Orlando Bloom, tudtam, hogy ki a fő ellenség, tudtam, hogy Jack fiatal korából is tudni fogunk valamit majd, a levetített jelenetnek hála a film egyik legütősebb akciójelenetét is láttam már a film megtekintése előtt. Egyszóval: a rengeteg marketinganyag letuszkolása a torkunkon egyre jobban elveszi a filmnézés örömét.

Pedig A Karib-tenger kalózai ötödik felvonása nem sikerült rosszul. William fia gyerekként elhatározta, hogy megmenti apját a bolygó hollandi átka alól, s ehhez Jacken és Poszeidón szigonyán keresztül vezet az út. Fiatal felnőttként meg is leli a rummámorban tengődő, hajójavesztett, mélabús kalózt, természetesen hol máshol, mint a guillotine alatt. Rövid mentőakció után pedig felkerekednek, hogy egy árva asztrológuslány segítségével megkeressék Poszeidón szigonyát, miközben Jack ősi ellensége, Salazar, kiszabadulva börtönéből, bosszúra szomjazva üldözi őket, hét tengeren keresztül, élőholt seregével az élen.

Ha valakinek ismerős a recept, nem téved nagyon. A készítők nem titkolt célja volt visszatérni az első rész gyökereihez, hozva valami újat, s megtartva valami régit. Sajnos azonban a kor és a négy korábbi rész súlyosan rányomta a bélyegét a filmre. Johnny Depp már rutinból mókázik, ami sajnos látszik is az alakításán, s bár sokszor vicces, ezt inkább a figuráját övező mitológia és rajongás teszi, mintsem a színészi játék. Félreértés ne essék: hozza a kötelezőt, de ismerve Depp munkásságát, ő sokkal többre lenne képes. Ugyanez vonatkozik Salazarra is, aki minden további nélkül lehetett volna egy új, igazán karizmatikus és őrült főgonosz, de míg az alaptrilógia főellenségeit mélyen kidolgozták, addig itt kaptunk egy akcentusváltogató spanyolt, aki bosszúra szomjazik. Semmit nem tudunk meg arról, hogyan lett olyan, amilyen, miképpen lett a hajója egy másokat bekebelező csonthalmaz, vagy a legénységet miért sújtja átok. Mintha az íróknak itt elfogyott volna az ihletük, én pedig nem fogadok el egytollvonásos magyarázatokat már.

A korábbi filmekben, főleg az első háromban emlékszem, hogy a baráti körömben állandó téma volt, mennyire jól fel vannak építve a filmek zeneileg. Alig találni olyan pontot az egyenként 2,5, netalán 3 órás darabokban, ahol ne szólna valami odaillő, remekül megkomponált dal. Az egész élményt egy látványos operához tudtam akkoriban hasonlítani. Az ötödik rész azonban nagyon gyakran, összefüggéstelenül váltogatja a zenéket, s nem tudok egy olyan dallamra se visszaemlékezni, ami különösebben megfogott volna.

Ugyanez a következetlenség vonatkozik sajnos a történetre is. Szerencsére most is igen hosszú lett a film, amit a rajongók díjazni fognak, tekintve, hogy jó 2 órán keresztül ki lehet majd kapcsolni fáradt agytekervényeinket. Azonban a játékidő tetemes mennyiségét veszi el a csöpögős nyáltenger és felesleges magyarázósdi, ahelyett, hogy kellően kibontották volna Salazar karakterét, vagy például az angoloknak adtak volna egy tisztességes hátteret. Én még emlékszem Norringtonra. A történetvezetés is megsínyli az írói ötlettelenséget. Rohanunk egyik pontból a másikba, nincs izgalom, nincs kiért izgulni, nincsenek nagy csavarok, s az egyetlen valóban meglepetés a stáblista végén ér majd minket.

A fentiek ellenére továbbra is állítom. A Karib-tenger kalózai ötödik felvonása nem sikerült rosszul. Csak lehetett volna sokkal, de sokkal jobb. Az alapötlet kellően izgalmas volt – KÖNYÖRGÖM, HAJÓKAT BEKEBELEZŐ HAJÓ! – de a megvalósításnál valami félrement. Pedig Jacknek még mindig vannak vicces megnyilvánulásai, s nem lehet nem szeretni rummal bélelt kalózunkat. A hangulat képes magával ragadni, a látvány rendben van, s még a legsemmirekellőbb jelenetnél se unatkoztam. Azonban 2017-ben ennél már több kell, ilyen felmenőkkel pedig pláne. Várhatóan jön a folytatás is, s ha a stáblistavégi jelenetre alapozunk, akkor pár év múlva remélhetőleg újra keresni fogjuk az állunkat Jack kalandjait nézve.

Hozzászólások

hozzászólás