Prometheus – Filmkritika
12 éve született ez a tartalom. Kezeld ennek megfelelően (pl. egyes hivatkozások esetleg már nem működnek).
Ridley Scott harminchárom évvel az első Alien után ismét elmerült mozija univerzumában, hogy annak előzményeit felvázolva szélesítse eddigi ismereteinket.
Már a cikk elején muszáj leszögezni, a Prometheus nem egy új Alien-film, tulajdonképpen apróbb utalásokat leszámítva, csak laza kapcsokkal kapcsolódik a harminchárom évvel ezelőtti első részhez. Ennek megfelelően mind hangulatában, mind mondandójában teljesen mást nyújt. A Prometheus ugyanis mellőzi az ijesztgetést, cserébe viszont kapunk egy filozófikus sci-fi-t, ami az emberiség eredetére próbál meg választ találni, s ahhoz, hogy tudósok egy csoportja megkapja évek óta kutatott kérdésére a választ, egészen az LV-223 nevű bolygóig kell elutaznia, ahol aztán nem kis meglepetésre, nem az várja őket, amire eredetileg számítottak.
A történet harminchárom évvel az első Alien előtt, 2089-ben veszi fel a fonalat. Dr. Elisabeth Shaw (Noomi Rapace) és Charlie Holloway (Logan Marshall-Green) régészek a világot járva érdekes barlangrajzokra bukkannak, amelyek ugyanazokat ábrázolják, s amelyekről később kiderül, egy térképet rejtenek, egy meghívót egy titokzatos bolygóra, ahol talán választ kaphatnak az emberiség származására. A több mint két éves utat a Prometheus fedélzetén teszi meg a főleg tudósokból álló legénység, de a landolás után nem csak ők, a néző se kap mindenre választ.
A Prometheus alaposan megosztja a nézőket, s a film két órás játékideje után ez nem meglepő. A film megtekintését követően az emberben erősen kavarognak a gondolatok és az érzések, a történet ugyanis sokkal több kérdést tesz fel, mint amennyit megválaszol. Sokak szerint ambiciózus sci-fi, mások szerint inkoherens, unalmas mozi. Én valahova a kettő közé lőném be, a Prometheus első fele ugyanis valóban képes hangulatot teremteni. A történet hiába mozgat majd egy tucat szereplőt, mindenkinek meg van a maga szerepe, mindenkit szépen megismerünk, miközben a cselekmény mindvégig két központi karakter körül zajlik. Shaw, az istentisztelő, hitében szinte mindvégig rendíthetetlenül hívő tudós karizmatikus hős, igazi túlélő, s szerencsére Ridley Scott egy percig se akart belőle egy új Ripley-t faragni. Ezzel szemben David, a Michael Fassbender által megformált androidtól végig a hideg rázott. Kimért, szinte tökéletes teremtmény, akinek meglepő módon sajátos életfilozófiája és célja van, s pont ez az, ami mindvégig mozgatja a szálakat.
Ridley Scott a megválaszolatlan kérdéseket és olykor értelmetlennek tűnő jeleneteket azonban már említett karaktereivel, és a film elképesztő látványával kompenzálja. Rengeteget tesz hozzá az élményhez, ha sikerül IMAX 3D-ben megtekinteni a Prometheus-t, ami fantasztikus képeivel, legapróbb részletekig kidolgozott díszleteivel komoly atmoszférát kölcsönöz a filmnek. Nagy kár érte, hogy emellé nem tudott betársulni egy erős, de legalábbis nem olyan össze-vissza történet, mint ami végigkíséri a mozi két órás játékidejét. Aztán ki tudja, lehet sokadik megnézésre minden kitisztul, s szépen lassan mindenre választ lelünk. Ha mégse, akkor talán egy lehetséges folytatás segítségünkre lesz.
Értékelés: 7/10
