Manhunt 2 – Játékteszt

Van egy fejlesztőcsapat a tengerentúlon, akik elsősorban azzal szereztek hírnevet maguknak a távoli múltban, hogy kiváló játékokat fejlesztettek, ötletekkel, egyediséggel felvértezve. Ez mindaddig működött, amíg a csapat műhelyében formálódott Grand Theft Auto-sorozat ötvözte az egyediséget az alvilággal, a bűnözéssel, a drogokkal és a gyilkolással, tehát a tiltott oldal mindennapjaival. A végeredmény ugyanis egy még kiválóbb alkotás lett, azonban a csapat sikerei olyannyira megváltoztatták a belsős felfogást és gondolkodásmódot is, hogy a pénz mindennél fontosabb lett, és ugyan nem felejtettek el a srácok ma sem játékot programozni, a dollár nagyobb uralkodó lett náluk, valamint a konzolok előtti tisztelgés is.

 

Mindezt azért kellett elmondani egy PC-s Manhunt 2 teszt elején – hangsúlyos a PC szó –, mert a Rockstar emberei először a GTA negyedik epizódjával haragították magukra a platform szerelmeseit, amit talán sokan mind a mai napig nem hevertek ki, most pedig befutott a Manhunt 2 is PC-re, amely újfent nem fogja jó színben feltüntetni a sokat emlegetett csapatot. A 2003-as esztendőig visszavezethető sorozat második darabja ugyanis immáron három évvel ezelőtt látta meg a napvilágot, az akkor nagyon futó PlayStation 2, PlayStation Portable, valamint a Nintendo Wii platformokra. Ezzel nem is lenne különösebb probléma, hiszen akkoriban ezeken a rendszereken is lehetett – szigorúan 2007-es szinthez viszonyítva – szép kinézetet biztosítani minden játéknak, bár a már abban az évben megjelent Crysis, valamint a next-gen konzolok egyre komolyabb előretörése miatt akkor sem nevezhettük így az alkotást.

 

Ennek ellenére mégsem volt rossz, PlayStation 2 konzolon magam is végigjátszottam nem egyszer és nem kétszer a programot, most pedig, lassan 2010-be érve befutott hozzám a PC-re írt változat, és egy végigjátszás után nem tudtam eldönteni sírjak-e vagy nevessek. Az indoklást azonban hagyjuk későbbre, most inkább elmondanám, mit lehetett szeretni három esztendeje az alkotásban. Először is azt, hogy egy kiváló történettel átszőtt, rengeteg gyilkolási és egyéb lehetőségekkel felvértezett videojáték volt, amely egyedi, néhol horrorisztikus, de sokkal inkább nyomasztó és depresszív hangulatot árasztott. A nagy elődhöz képest valamennyire természetesen csalódás volt, mert az előzetesen ráaggatott „kivégzés szimulátor” már nem volt teljesen igaz a programra, cserébe ugyanis rengeteg akcióval fűszerezett részlet került a Manhunt 2-be, ám ezt a cenzúrázott jelenetek kivétele miatt – nem látszódott semmi a kivégzések alatt – még rosszabb néven vettük. Akkoriban mégis szerettük a játékot.  

 

A Rockstar ugyan a most megjelent PC-s változatban mindent megmutat, de ez sajnos akkor sem mentesíti őket a végső ítélettől, amit azért kapnak meg, mert mind kinézetben, mind játékmenetben a 2007-ben megjelent program, feltehetően PlayStation 2-es verzióját portolták át. Felháborító, hiszen már akkoriban is sokan, sokat sírtak a játékért, a next-gen konzolok világában pedig, amikor már a számítógépek olyan megjelenítésre is képesek, hogy sokszor azon gondolkozunk, valóság-e amit látunk, vagy csak számítógép generálta kép, bizony szégyen előállni egy előző generációs játékgépen még jól mutató grafikával. Pláne akkor, ha a játék dobozára a Rockstar neve van írva. Ezzel pedig tulajdonképpen már ki is veséztük, hogy a végső pontszám az elsősorban miért is lett olyan alacsony, hiszen magával a játék menetével bizony probléma nincs, a kinézet azonban kritikán aluli. De lássuk szépen sorban, és kezdjük a történettel, amely természetesen mit sem változott a három esztendő alatt!

 

A sztori középpontjában két ember, Daniel Lamb és Leo Kasper áll majd, akik egy titkos kutatásban, a Pickman Projectben vettek részt. A drogokhoz köthető kísérletekben mindenki megőrült, vagy szimplán olyan kegyes mámorban úszik folyamatosan, hogy nem akarja tudni, mi folyik körülötte, egy napon azonban történik valami, és a két fickónak felkínálkozik a lehetőség a szökésre, valamint arra, hogy megbosszulják a bezárva töltött hat esztendőt. A gond csak az, hogy elsődleges hősünk (Daniel) nem tudja mi történt vele, vagy egyáltalán mi volt előző életében, még a program előtt, de a bosszú hajtja, és úgy dönt, ráér majd küldetésének befejeztével is a dolgok mögé nézni. Azt azonban nem tudja, de hamar kiderül, hogy üldözőből üldözötté vált, mivel a projekt titkossága miatt a kutatást végzők egyetlen információ nyilvánosságra kerülését sem szeretnék. A hajtóvadászat pedig itt veszi kezdetét…

 

Célunk tehát a bosszú mellett a túlélés lesz. A legtöbbször Danielt fogjuk irányítani, de Leoval is lehetőségünk lesz megtapasztalni a borzalmakat. Az alkotás, stílusát tekintve egy hátsónézetes akció, ahol nagy hangsúlyt kap a lopakodás, a lesből támadás és a véres kivégzések. Mindez nagyon jól hangzik, azonban a játék előrehaladásával sajnos egyre nagyobb szerepet kapnak a fegyverek, amelyek egy szimpla – és ráadásul csúnya – hátsónézetes akciójáték érzetét keltik bennünk néhány programban eltöltött óra után. Természetesen a csendes gyilkolás az alkotás egészét áthatja, de könnyedén végigjátszhatjuk csak és kizárólag a pisztolyok és puskák szavaira hallgatva, sőt, lesznek olyan pályák vagy részek, amikor egyszerűen elkerülhetetlen ezek használata, hiszen ha egy kisebb hadseregnyi ember követeli életünket, menekülni vagy bujkálni esélyünk sem lesz.

 

Egy átlagos küldetésünk általában változatos, a Manhunt 2 pedig csak annyira lesz jó játék, amennyire mi szeretnénk annak látni. A fegyveres küzdelmek ugyanis gyorsak, de roppant unalmasak, és hiába vannak előttünk gondosan felépített pályák, néhol apróbb fejtörők, lehet, hogy csak nehezen élvezzük a játékot, pláne a rondasága miatt. Ellenben, ha alkalmazzuk azt, amiért tulajdonképpen híres a Manhunt-sorozat, máris élvezet lesz minden egyes perce. A lopakodás és a kivégzések ugyanis olyan sokszínűvé és tartalmassá teszik a programot, hogy az a sok lehetőségnek hála akár többszöri végigjátszásra is izgalmas maradhat, sőt, a PC-s verzióban külön élmény, hogy a gyilkolásokat testközelből, naturalisztikusan és véresen csodálhatjuk meg. Nyilván nagyon sokan lesznek olyanok, akik csak ezért fogják megszeretni a játékot, és ők bizony nem is csalódnak majd benne, mert véresnek bizony nagyon véres a program.

 

Fegyverekkel is szép piros foltokat hagyhatunk az ellenfelek ruháin, és arcukat is többfelé választhatjuk szét, de az igazán „feszültség-levezető” pillanatok a játékban a kivégzések alatt élhetők majd át. Ez a formula egy egyszerű kis mini-játékra alapoz, avagy egérrel kell különböző mozdulatokat elvégeznünk ahhoz, hogy a kiszemelt áldozat távozzon az élők sorából. Többféle módszert és kelléket is alkalmazhatunk a cél elérése érdekében, a zacskótól és a törött üvegdarabtól kezdve, a golyóstollon és a baltán át, egészen a nagykalapácsig nagyon sok tárgy a rendelkezésünkre fog állni a véresebbnél véresebb gyilkosságok elkövetéséhez, amelyeket immár végig is nézhetünk, nem csak a fantáziánkra van bízva, hogy mi történik a nagy kiabálások és jajveszékelések alatt.

 

Az előttünk álló pályákon rengeteg ellenféllel találkozni fogunk, melyek között a hajléktalantól és a rendőrtől kezdve, a szexista bőrszerkós bérencen, valamint katonán át, az öltönyös kidobó emberig mindenkivel meggyűlik a bajunk. Nem árt azonban óvatosnak lenni velük, hiszen nem csak nekünk, nekik is a rendelkezésükre áll néhány kiegészítő, vagy éppen fegyver, amelyekkel egyedül ugyan semmire sem mennek, de néhány társukkal már komoly gondot, sok esetben elhalálozást is képesek okozni. Ezért sem árt körültekintően, nyugodtan játszani a Manhunt 2-t, meghúzódni az árnyékokban, kifigyelni az ellenfél mozgását, majd a megfelelő pillanatban rárontani, és mint egy beteg gyilkos, kivégezni őt. Bármennyire is furcsán hangzik, de ez adja a játék elsődleges vonzerejét.

 

A gyilkosságok kivitelezésében az előbb felsorolt kellékek mellett rendelkezésünkre áll majd egy nem túl hasznos, de azért elengedhetetlen mini-térkép, valamint egy kijelző, amin nyomon követhetjük, hogy mikor vagyunk árnyékban, és mikor nem. Ezeket leszámítva azonban folyamatosan magunkra leszünk utalva, kivéve a pályákon elhelyezett, amolyan extra durva gyilkosságok kivitelezése lesz megkötve – ezeket nem vagyunk kötelesek használni – amelyek esetében a tereptárgyakat, vagy a helyszín adottságait használjuk ki vérengzéseink elkövetése közben. Ezek csak apró színesítések a nagy egészet tekintve, tehát a hangsúly még mindig a teszt elején elhangzott kulcsfogalmakon van, de azért beledobni valakit egy vasszűzbe, és néhányszor rácsapni a koporsóforma ajtaját, feltehetően sokaknak örömet okoz majd.

 

A fentiek alapján tehát könnyen megállapítható, hogy a Manhunt 2 egyeseknek sokoldalú alkotás lesz, míg másoknak csúnya és unalmas, amely csak a minél véresebb megoldásokra alapoz, esetleg csúnya, de izgalmas is lehet néhány fanatikus szemében, hiszen sok lehetőséget kínál, amelyeket csak az nem használ majd ki, aki nem akarja. Egy biztos, a Rockstar csapatától nem volt szép egy egyszerű átirattal elintézni a PC-s verziót „extraként” pedig csak a kivégzések láthatóságát előtérbe helyezni. Hiába van számunkra szerethető sztori, és érdekes karakterek, a megvalósítás miatt valamiért nem tudunk pozitívan tekinteni a játékra, hiszen nem jelentett volna sokkal több időt egy kicsit jobban kiszínezni a grafikát, valamint beleszőni néhány apró pluszt – esetleg egy többjátékos módot, mert lenne benne fantázia –, azonban a Rockstar újfent úgy gondolhatta, ez úgyis „csak” a PC-s tábornak készül…   

 

A nemtörődömséget így mi sem tudjuk túl jó pontszámmal jutalmazni, de azért tegyük hozzá, hogy a vérengzés és a különböző gyilkossági formák szerelmesei egy fél plusz, míg a grafikára túlzottan érzékenyek egy fél mínusz pontot, esetenként mindkét tábor egy-egy egészet is hozzátehet vagy elvehet a végső értékelésből. Legalább a gépigény alacsony, és a hangok is rendben vannak…