Kalandos, intenzív és igencsak izgalmasra sikerült Daniel Radcliffe új filmje, a Dzsungel. Külföldön már augusztus óta elérhető a nézők számára, azonban hozzánk alig egy hete érkezett meg.  A színész, mint mindenki jól tudja, nem más, mint maga Harry Potter. Igen, tudom, kicsit szégyellem is magam, hogy még most is így tekintek rá. Volt már más szerepe is a kis varázslófiún kívül, de sosem tudtunk eltekinteni attól, hogy ő bizony Harry Potter. Aztán jött ez a film, és egy percig sem futott át az agyamon míg néztem, hogy nem jó helyen van a fiatal mágus.

Beszéljünk kicsit arról, mi is történik a filmben. Az 1980-as években Yossi Ghinsberg úgy döntött, világot szeretne látni. Ebből a döntésből született élete legnagyobb és legfélelmetesebb kalandja, melyet elmesélt a világnak, és most megfilmesítették.

A történetünk ott kezdődik, hogy Yossi és 2 barátja a bolíviai La Paz városába utaznak átélni életük kalandját. Nos, ez sikerül is nekik, bár nem éppen úgy, ahogyan azt elképzelték. A szokásos turisztikai látványosságokra ráunva Yossi találkozik egy osztrák túravezetővel, Karl Ruprechterrel, aki elmondása szerint úgy ismeri a dzsungelt, mint a saját tenyerét. Bennem itt egyből felmerült, hogy biztosan jó ötlet ez? Ezzel ugyanígy vannak Yossi barátai is, ám a lelkesedése és a hév, amivel meséli a lehetőséget, meggyőzi őket.

Így hát Karl vezetésével nekivágnak a nagy útnak a dzsungelen át. A túra elején sokszor érezteti velünk azt a film, hogy valami nem kerek, nekem többször is megfordult a fejemben, hogy ott akarja hagyni a srácokat, a vesztükbe vezeti őket, és egyszerűen csak átverés az egész. De szinte minden alkalommal kiderült, hogy ez csak előítélet volt. Persze ettől az érzés nem múlt el, és újra és újra előjött… Nem is tudom, hogy találkoztam-e már hasonló “eszközzel” filmekben.

Na de vissza a történethez: a túra 5-6. napja körül Marcus (Yossi régebbi barátja) lába csúnyán kisebesedik, ezzel lassítva a túrát. Ami végül oda vezet, hogy Karl azt javasolja, vissza kellene fordulniuk. A srácoknak azonban támad egy ötlete, miszerint raftingoljanak le a folyón. A túravezető ezt nagyban ellenzi de 3-1 arányban végül nekivágnak, útközben össze is vesznek Kevinnel (Marcus és Yossi közös barátjával), ami oda vezet, hogy Karl nem hajlandó tovább “hajózni”. A történet eddig is izgalmas és érdekes volt, de ezen a  ponton szerintem mindenki tud már azonosulni egy karakterrel, megértjük Yossi kalandvágyát, Marcus félelmét és Kevin kitartását is, akárcsak Karl kétségeit. Személy szerint mind a négyükkel együtt tudok érezni, azonban Yossi és Kevin döntését ennek ellenére is rossz ötletnek tartom. Ketten, tapasztalt vezető nélkül nekivágni a dzsungelnek, ugyan mi baj lehet? Hát elég sok, ám velük pontosan az történik, amire Karl előre figyelmezteti őket, miszerint a folyó egy kanyonban folytatódik, ami számukra a biztos halált jelenti. Na és mi történik velük? Természetesen bekerülnek a kanyonba… és itt el is válnak egymástól, innentől kezdve Yossi magára marad a dzsungelben.

Itt érzem fontosnak megemlíteni, hogy a filmben ügyesen kezelték a váratlan és meglepő történéseket. Nem voltak nagy fordulatok vagy óriási meglepetések, de sok apró félrevezetés áldozatai lehetünk, ha nem vagyunk szemfülesek, talán pontosan emiatt van az, hogy engem ez a fejlemény idegesített, túl könnyen kikövetkeztethető volt, hogy mi is fog történni.

Innentől kezdődik csak a történet java. Ez volt a film azon része, ahol Daniel Radcliffe bebizonyította, hogy bizony remek színész. Aki látta a 127 óra című filmet, az nagyjából tudja, itt mire lehet számítani, Yossi szenvedését, küzdelmét, félelmét, ugyanakkor bátorságát, kitartását és pozitív gondolkodását élhetjük át. Láthatjuk, milyen amikor az emberből előtörnek az állati ösztönök a túlélésért, és hogy mi mindenre képes, ha van kitartása.

Én félve kezdtem bele ebbe a filmbe, nem tudtam, mire számítsak, milyen lesz a színészi alakítás, mennyire lesz élvezhető?

Nos, a film lassan indul be, ez tény. Ám szerintem a túl hosszúra nyúlt felvezetés sem mondható unalmasnak, megismerjük a karaktereket, és felkészülünk arra, hogy mit is fogunk látni. Igaz, néha olyan érzésem volt, mintha nem jó filmet néznék, vagy csak egy hosszabb trailer lenne. De a végére igencsak belelendül, és nagyon élvezetes alkotás lett belőle.

Oszd meg velünk és olvasóinkkal a saját véleményedet egy hozzászólásban!

hozzászólás