ÓÓÓÓ, Anyám! Aronofsky ismét valami olyat tett le, ami nagyon meg fogja osztani az embereket. Ha megnézzük a rendező korábbi filmjeit (A forrás, Fekete hattyú, PI, Rekviem egy álomért), már tudjuk, hogy nem éppen a könnyen emészthető filmekről híres, és az anyám! rátesz minderre egy lapáttal. De inkább lássuk, mi vár ránk a házban!

A történetünkben egy fiatal feleség (Jennifer Lawrence) és író férje (Javier Bardem) frissen költözik be az új házukba, ami felújításra szorul. De egy nap egy másik házaspár (Ed Harris és Michelle Pfeiffer) beállít hozzájuk, akiket befogadnak, és innentől a gondok csőstül jönnek.

Igen, a történet leírása ennyire rövid most, mert ha több mindent említenék, akkor már spoilerek következnének. Aki erre a filmre benevez, jobb ha saját maga járja körbe az eseményeket, és értelmezi azt. Én most egy saját látásmódot fogok mindenki elé tárni: amilyen hatással rám volt a film.

Az első képkockák már megadják a szürreális élményt, és ez a zárásig nem is fog csillapodni. Egy helyszínünk van, a viktoriánus ház, amit nagyon intim közelségből fogunk megismerni, de ez a szereplőkre is igaz. Szinte mindig a szereplők arcára összpontosít a kamera, nagyon ritkán kapunk totálképet, így láthatjuk mindenki érzelmeit. Ráadásul Jennifer Lawrence karaktere lényegében minket, nézőket személyesít meg, sodródik a történtekkel, láthatjuk, ahogy retteg, felkavarják bizonyos dolgok, sokkolják az események, és mi, nézők is ezt fogjuk érezni. Viszont a nő feltétel nélkül szereti a férjét, már-már zavaróan is hat, hogy mindig az írót helyezi az előtérbe, de ez visszafelé már kevésbé mondható el. A férj évek óta nem alkotott, és látjuk is rajta, hogy egyre frusztráltabb. Amikor megérkezik a másik házaspár, akkor a viszonylag idilli hangulat gyorsan elkezd pokoliba fordulni, és furcsábbnál furcsább események következnek be, mi, nézők pedig egyre csak eltérő hangulatokba kerülünk a látottak alapján.

A film igazi zavarosságát az adja, ahogy az időhöz áll. Nekünk pár pillanatnak tűnhet, de a filmben van, hogy percek-órák-napok telnek el. Ez sok esetben teljesen kizökkent minket, és csak erősíti a kényelmetlen érzésünket. Nekem ez kifejezetten tetszett, elsőre furcsa, de ahogy rakjuk össze a képet, és a végén megvan a magyarázat, úgy nyernek értelmet ezek az időbeni ugrások. Valamint a film mer akutálpolitikával és -eseményekkel foglalkozni, igaz, a maga szimbolista módján, és ez még inkább kiboríthat minket.

Az anyám! leginkább három részre tagolható: az elején szépen építkezik, lassan megismernünk mindenkit, de kötődni senkihez sem fogunk, ezt negatívumnak is sorolhatnánk, viszont ahogy haladunk előre, rájövünk, hogy ez pozitívum, mert nem kell senki miatt aggódnunk, és elég, ha mi magunk képesek vagyunk feldolgozni azt, amit látunk. A második résznél már nagyobb pörgésbe kezdenek az események, egyre megbotránkoztatóbb dolgok történnek, de az utolsó fél óra az, ami megadja a kegyelemdöfést. Ott fogjuk igazán zavarodottnak érezni magunkat, csak kapkodjuk a fejünket, és már nem tudjuk, hogyan viszonyuljunk érzelmileg. Volt, hogy az undor erősebb volt mindennél, de a düh is jelen van. Nemcsak a szereplőit, de minket is kiforgat a kényelmi zónánkból.

Elég magas az ingerküszöböm, de a film zárásához közeledve az ottani események már nálam is kezdtek kényelmetlen hatást elérni, sőt már-már forgott a gyomrom, de szerencsére nem húzták sokáig. A lezárás mondhatjuk, hogy M. Night Shyamalant idézi: mindenre kapunk egy egyszerű választ, amit el is fogadunk, de Aronofskytól valamivel többet vártam volna. Valami sokkal felkavaróbbat, de így, a film után ebbe belegondolva ez teljesen rendben van.

Anyám! Ez az a film, amit vagy utálni, vagy szereti fognak az emberek, nincs nagyon köztes állapot. Nálam érezhető, hogy az utóbbi csoportba tartozom. Egy igazi művészfilmként tekintek rá, amelyet a provokatív eseményei miatt nagyon kevés embernek tudok szívből ajánlani. Érdemes látni a filmet, de készüljünk fel a sokkra, ami érni fog minket.

Oszd meg velünk és olvasóinkkal a saját véleményedet egy hozzászólásban!

hozzászólás